Az előző héten írtam a láthatatlan munkákról, de azért még mindig maradt bennem mondanivaló (természetesen), mert akkor viszont nem fejtettem ki, hogy micsoda érzelmi teher is hárul a kismanókra.

Nem elég, hogy a kismanók lázasan dolgoznak a háttérben azon folyamatosan és önkéntesen, hogy elvégezzék a ház körüli teendőket és a gyerekek körülöttieket is: az idegrendszerük sem pihen.

Mert szakadatlanul egy készenléti állapotban vannak.

Minden érzékszervükkel figyelnek, észben tartanak, fejben rendszereznek, több ezer cellás Excel táblákat vezetnek teendőkről, programokról.

Ezekben a táblázatokban még helyet kap (persze) az is, hogy mindennek a lehető legnagyobb rendben kell, hogy legyen a házban, körülötte, a családban és mindenki életében.

Mindenkinek kívülről és belülről is komfortosnak kell éreznie magát.

Erre a kismanóknak van egy kifejlesztett tapogatójuk, amit gyerekkorukból hoznak magukkal, hogy tökéletesen rá legyenek hangolódva a környezetükre.
(Sokszor olyan “jól” működik a receptor, hogy csak másokra van beállítva.)

A kismanók emellett hatalmas felelősséget is vesznek a kis nyakukba azzal, hogy ők tartják észben (nem) természetesen az összes létező családtag névnapját, szülinapját, az ajándékok beszerzéséről is ők gondoskodnak.

És, ha szerencséjük van, amikor ők kerülnek a sorra, nem felejtődnek el.

A felelősségvállalás egyébként minden egyéb helyzetben is megjelenik, mert ha nincs tele a pocak, vagy nincs miben menni a buliba, akkor is a kismanók körmére néznek először.

Mivel a kismanók is elfáradnak, ezért néha, de tényleg csak nagyon kivételes esetben gondolják úgy, hogy szeretnének pihenni is egy kicsit.

Aztán pihenés közben is (magától értetődően) fut fejben a program, hogy biztos, hogy mindent megcsináltak?

És töretlenül a jövőben járnak a gondolataik, mert mindent nekik kell biztosítani a zavartalan élethez.

És ezt még megkoronázza az az érzés, amikor sikerül egy kicsit megpihenni, hogy ez a pihenés nem jár.

Ez a pihenés luxus, mit gondolnak rólam a családtagjaim, barátaim, szomszédaim, hogy én csak henyélek a kanapén…

Meg amúgy is ezt a kanapét le is kellene porszívózni…

Vannak extrémebb esetek is a kismanók életében: amikor üres a ház és éppen kilakoltatták töviről-hegyire az összes porcicát és póknövendéket, és egy pillanatra leülnek, aztán amikor betoppan valaki, gyorsan felpattannak.

Mert az a valaki egyébként a csillogó lakást nem veszi ám észre,
(csak azt, hogy ha nem csillog)

és a kismanók nem akarják, hogy az a valaki azt higgye, hogy amíg ő távol volt az otthon melegétől, addig ő a telefonján pörgette a TikTokot.

Összességében a kismanók nem hibázhatnak, nem pihenhetnek, nem érezhetnek.

Annak ellenére, hogy a kismanók is érző lények.

És lehet, hogy a kismanók már abban elfáradnak, hogy éreznek mások helyett, szerveznek, rendeznek, terveznek.

Van olyan opció, amikor a kismanó mondhatja azt, hogy ma nem?

Szerencsére, vannak olyan háztartások, ahol igen, mondhatja és nem jár érte semmilyen büntetés (szeretetmegvonás, csenddel büntetés) és nem is lesz belőle armageddon.

Viszont, vannak olyan kapcsolatok, ahol nem mondhatja ezt, ha nincs is így közvetve kikommunikálva, azért van egy nyomasztó érzés, hogy éppen jönnek a vendégek és a vendégek porfigyelő detektorral ellenőrzik az otthonunk minden szegletét.

És ha nem is a vendégek pásztázó tekintete az, ami miatt nem pihenhet ma a kismanó: ha a ház ura olyan családban szocializálódott, ahol az anyukájának mindennél fontosabb volt a háztartás vezetése (mert ha nem így tett volna, akkor minden egyes gyermekéért az éj leple alatt eljött volna a fekete Volga), ő hajlamos lehet arra, hogy azt az attitűdöt várja el szíve választottjától, amit otthon látott.

Ami ugye több sebből vérzik: az ő anyukája egy teljesen más korban nevelkedett és másik kor normái szerint élte az életét.

Arról nem is beszélve, hogy abban a korban tényleg (sajnos) fontosabb volt az, hogy a befőtt tökéletes formában kerüljön a polcra, mint az, hogy kimutassuk az érzelmeinket.
(Ezt majd egy másik írásomban kifejtem.)

Az önkéntesen és fizetetlenül elvégzett munkák tényleg természetesek, vagy csak megszoktuk, hogy “láthatatlanul” el vannak végezve?

Ez így van jól, vagy csak így maradt?