Kiskoromban a tanítás volt az álmom. Így tanító lettem.
Sokáig úgy hittem, ez lesz az utam – de valami mindig feszített belül.
Tanítóként dolgoztam, majd elvégeztem a némettanári mestert is. Elhittem egy darabig, hogy jó lesz így.
Aztán jött egy drasztikus, méltatlan helyzet, ami végre kilökött abból, amiben már rég nem voltam jól.
HR-esként folytattam, ami már kötetlenebb volt, és másfajta emberi kapcsolatokat hozott.
Egy tanévre még visszamentem tanítani is – de ott vált világossá: ez nem az én célom.
Nem a gyerekkori álmom volt, hanem egy családi minta, amit sokáig cipeltem.
Aznap kidobtam az íróasztalt a szobámból.
HR-esként is maradt bennem egy hiány: a valódi, mély kapcsolódás.
Az a fajta jelenlét, ami nem csak beszélgetés, hanem mozdulás is. Így találtam rá a coachingra.
Nem a spiri–angyalkás, és nem is a business–bossbabe vonalat képviselem.
Hanem saját megélésekből, rendszerezve, az eredményre fókuszálva.
