Vasárnap délelőtt bekapcsoltam a Netflixet
...és belül elindult valami szorító érzés.
A gondolat, hogy ez nem oké. (És az sem, hogy) rendesen bűntudatom lett amiatt, hogy már délelőtt netflixezem.
Még egy baráti beszélgetésben szabadkoztam is miatta, hogy tudom, hogy gáz, de szeretném befejezni a sorozatot.
Aztán ez természetesen tovább eszkalálódott: igazából, nekem is jár a pihenés, de máris kiütötte a következő gondolat: jobb lenne, ha hasznosan tölteném el az időmet.
Mert tegnap is lustálkodtam, mert pénteken koncerten voltam, és azért 2 nap mégsem annyira megengedett úgy, hogy nincs produktum benne.
De honnan jöhet ez?
Ha gyerekkorunkban azt láttuk, hogy a szüleink folyton-folyvást csak robotoltak, vagy olyanokat hallottunk:
„Alszunk majd a sírban!”
Esetleg, ha pihentünk, akkor a szüleink emiatt leszidtak, mert ők is azt látták, hogy dolgozni kell.
Ha pihentünk, akkor azonnal találtak munkát számunkra a ház körül.
Így szépen rá lehetett tanulni arra, hogy ha pihenünk, azzal baj van.
Emiatt kialakul bennünk az a téves megítélés, hogy a pihenés az luxus és lustaság.
A pihenés az nem jár nekünk — a gyengék pihennek csak!
Könnyen előfordulhat, hogy ezt visszük tovább a felnőtt életünkbe is.
Pl. ha kitakarítottuk az egész lakást és a végén megpihennénk egy 2 percre,
de hirtelen betoppan a szívünk választottja és felugrunk,
nehogy azt higgye, hogy csak lazsáltunk.
Így jön létre a bűntudat körhintája
Dolgozom → fáradok → pihenek → szégyellem → még többet dolgozom.
Viszont ez a bűntudat valójában félelem.
Félelem attól, hogy:
ha nem csinálsz semmit, akkor szerethető vagy-e még;
ha nem vagy hasznos, akkor értékes vagy-e.
A pihenés ilyenkor nem a testnek veszélyes — hanem az idegrendszerednek.
Mert a pihenésben felbukkan a belső hang:
„Most akkor ki vagyok, ha nem dolgozom?”
Ki vagyok akkor, ha nincs teljesítmény, nincs elismerés.
Ha nincs elismerés, nincs érték.
Legalábbis ezt tanultad meg gyerekként azokból az üzenetekből,
amiket hallottál / láttál akkor a családban.
És ha megkérdeznéd magadtól...
Ki írta ezt a szabályt? Mikor?
És nekem miért kell még mindig követnem?
Amikor realizáltam, hogy mi is történik bennem, akkor csak annyit mondtam magamnak:
„Köszönöm, most nincs szükségem rád.”
Ez volt az első lépés a szabadság felé.
Mert a bűntudat nem múlik el attól, ha küzdünk ellene —
de akkor igen, ha nem azonosulunk vele többé.
A második lépés az volt, hogy elkezdtem új jelentést adni a pihenésnek:
A pihenés azé, aki már elég bátor ahhoz, hogy ne meneküljön önmaga elől.