Ha a szívünkre tesszük a kezünket, azért ez a kérdés annál árnyaltabb, hogy legyen egy egyértelmű igen vagy egy egyértelmű nem a bejegyzés végére. De nézzük meg, hogy mit kerekítek ki a végére:

Én sem vagyok ártatlan: elég korán elkezdtem sminkelni, mert tiniként nem volt szép az arcbőröm. Akkor bárki mondhatta volna, hogy az alapozóval aláírtam egy ördögi paktumot – minél többet kentem eszetlenül magamra, annál egyenetlenebb lett a bőröm. (Még ilyet?)

Még fokozva a helyzetet: a súri kisboltba se mertem lemenni hosszú évekig smink nélkül.

Aztán egyszer csak átfordult valami, mert bementem smink nélkül dolgozni, és – lássatok csodát – senki nem vette észre a különbséget. Igazából megelégeltem, hogy állandóan igazgatni kellett a spirált, ha nem vízállót használtam, a rúzst, meg reggel azt a +20 percet, amit a tükör előtt töltöttem. Meg – nem akarok nagy dolgokat puffogtatni (de) – valahogy helyreállt a belső képem, megerősödött.

Nem arra akarom kihegyezni ezt az egészet, hogy nem kell sminkelni, vagy hogy mindenképpen kell sminkelni. Mert – MEGLEPETÉS – én is sminkelek a mai napig, leginkább bulik előtt, sőt, még színes műszempillát is felteszek. Mert imádom a színes műszempillákat, ha sok, ha nem, én így érzem jól magam és kész! Persze, ez sem tetszik sok embernek, és alapból kapok egy megítélést a külsőm alapján, aztán leesik az álluk, hogy a 3 cm-es műanyag mögött van ész is. (Ebbe most szándékosan nem mennék bele jobban.)

A lényeg inkább az: miért érzed annak szükségességét, hogy XY tanúbizonyságot adjon róla, kell-e vagy nem kell a smink?

Miért más mondja meg azt, hogy BB-krém és spirál nélkül ki ne merjél menni a strandra – viszont a SPF védelem meg nem olyan fontos? (Könyörgöm, akinek nem inge, ne vegye magára.)

A sminkelés nyilván egy olyan piac, ami volt, van és lesz. A fogyasztói társadalommal és a szépségiparral nem kell szembemenni (feltéve, ha nem akarsz).

Tehát: ha valaki sminkel, mert szeret sminkelni, mert kreatív, önkifejező vagy szeret kitűnni – teljesen rendben van.
Az is teljesen rendben van, ha valaki nem sminkel, mert jobban szereti a természetességet és így is önazonos.

Ami nincs rendben, az az, ha a smink kényszerből kerül fel. Ha egy olyan teljesítménykényszer húzódik mögötte, ami elfedi a „nem vagyok elég jó”, „nem vagyok elég tökéletes” érzést, és az arcunk egy projektté válik. Lehet emögött szégyenalapú megfelelés is: „slampos vagyok, ha nem sminkelek”. De ki szerint?

A legfontosabb kérdés: van-e szabadságom dönteni? Azért sminkelek, mert akarom – vagy mert a világ elvárása dönt helyettem minden reggel a tükör előtt?

Én mindenkit arra szeretnék biztatni, hogy a saját megítélése és meggyőződése szerint sminkeljen vagy ne sminkeljen bátran.

Nem az dönti el az önazonosságot, hogy van-e tusvonalad, hanem az, hogy szorongásból vagy szabadságból húzod.

Az identitásunk nagy része tükrökből épül. Az, hogy mások szerint szép, vállalható, elfogadható vagyok-e, legtöbbször nem belső tapasztalat, hanem visszajelzés kérdése. Sokan úgy nőttek fel, hogy akkor kaptak figyelmet vagy elismerést, ha ’rendben’ voltak kívülről. Ebből lesz a smink-páncél. Volt, akit szépítettek gyerekként, volt, akit kritizáltak – mindkettő hozhat későbbi bizonytalanságot. Ha „megcsinálom az arcomat”, kevesebb támadási felület marad. Kevésbé sérülök. Mintha dönthetnék, mit láthatnak belőlem.

Hidd el, ha rendben vagy belülről, akkor teljesen mindegy lesz, hogy milyen a sminked, vagy van-e egyáltalán rajtad bármi.

Ne hallgass senkire – rám se.
Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz.
Veled vagyok.