Beragadt érzelmek – Miért nem merünk velük maradni?


Régóta foglalkoztat az a gondolat, hogy a múltunkban lévő beragadt érzelmek milyen kihatással vannak a jelenünkre.
Mert bizony, amíg nem oldjuk meg/fel azokat az érzelmeket, az élet addig-addig fogja feldobálni elénk – valamikor egyre durvább köntösbe csomagolva –, amíg nem adunk rá egy olyan választ, ami önazonosabb, mint amikor gyerekként az akkori érzelmi és értelmi szintünknek megfelelően reagáltunk.

Nagyon nehéz együtt lenni a nehéz érzelmekkel, főleg akkor, amikor a kisördög hangja azt súgja nekünk:
„Ezt nem fogod elbírni!”

Mert úgy lettünk kondicionálva, hogy bizonyos érzelmeket tilos volt – nemhogy kifejezni –, de megélni is a családunkban.
Ezért van bennünk a jól ismert tehetetlenség érzése, mert nincs arra mintánk az elkerülésen kívül, hogy lehetnénk ezekkel a nehéz érzésekkel együtt, anélkül hogy elárasztanának és lebénítanának minket.

Félünk attól, hogy megéljük ezeket.
Attól, hogy mi történne velünk, hogyha megengednénk ezeket magunknak.

Jó hír: az érzelmek hullámzók.
Nem érezzük egy nap magunkat egyfolytában egy érzelmi állapotban.

Tudom, hogy egy-egy múltbéli helyzet elég mélyen megérinthet, és jogos a felháborodás:
Ha eddig fájt, akkor mit old meg az, ha újra fáj?

Igazából ezek a nehéz érzelmek azért bukkannak fel újra és újra, mert valamit szeretnének velünk közölni.
Egy olyan információt, amit régen nem mondhattál ki abban a helyzetben.

Sokszor ennek az állhat a hátterében, hogy valaki nem bírta volna el körülötted ezt az érzést.

Azt gondolom, hogy egy gyerek egy csodálatos tükör a környezetének.
És ez a gyerek mégiscsak egy gyerek egy szülő–gyermek kapcsolatban, ahol a szülő egy felnőtt.
Tehát a szülő korából kifolyólag minimum több tudással és tapasztalattal rendelkezik.
(Kérlek, ne szedjetek szét emiatt a kijelentés miatt.)

A gyereknek nagyon sok mindent el kell sajátítani, és nem tudja magát megnyugtatni, nem tud a maga támasza lenni.
Szimplán csak azért, mert gyerek, és még ezeket a készségeket nem szívta magába.

A környezete tud neki ebben segíteni:
– ha ráhangolódik,
– ha nem veszi alapul azt, hogy a gyerek azt tudja, amit ő,
– hanem megadja neki a lehetőséget arra, hogy kérdezzen, hibázzon, tanuljon.

Felmerül bennem az is, hogy gyerekként egyedül voltunk hagyva a nehéz érzésekkel,
és ezért azt tanultuk meg róluk, hogy veszélyesek.

De – ahogy említettem – ezek az érzések átmenetiek:
ahogy jönnek, úgy mennek is.

Aki foglalkozik önmagával már egy ideje, hajlamos lehet arra, hogy miután szétanalizálta a helyzetet, azonnal megoldást keressen rá.

De:
Nem kell!

Elég megfigyelni őket – akár egy percig is.
Így egy keretet adsz annak, hogy meddig lehetnek veled, és próbálgathatod, közben mi történik benned.

Tudom, hogy nagy bátorság kell ahhoz, hogy megengedjük magunknak azt az egy percet is.
De ha nem menekülünk el előle, már azzal gyógyulunk.

A legtöbben nem elbuknak a nehéz érzésekkel szemben,
hanem soha nem indulnak el feléjük.


Milyen új mondatot szeretnél hallani magadtól, miközben az a bizonyos nehéz érzés veled van?