Vannak olyan rég berögzült társadalmi minták, hogy: A nőnek a konyhában a helye. A nő nem szól vissza. A nők látják el (az esetek túlnyomó részében egyedül még akkor is, amikor nem egyedül nevelik a gyerek(ek)et) a gyereknevelést, a házimunkát a munkájuk mellett főként.

Pl. én is úgy nevelkedtem, hogy azt láttam, hogy az anyám viszi a hátán az egész családi rendszert és még az ebédet is odatette az apám elé. Szedni tudott magának, de vannak olyan férfiak, akik nem képesek erre sem, de akkor ők miért nem etetőszékben ülnek? Tudom, mert nincs akkora felnőtt méretben. 🙁

Szóval még mindig az a megszokott, hogy a jó nő alkalmazkodik, jól viselkedik és nem szegül ellen.

Ezeket már egész kicsi kortól elsajátítjuk nőként, hiszen ezt látjuk az elsődleges nevelési színtéren, ahol olyan üzeneteket kódolnak a személyiségünkbe: ne szólj vissza, mert jobb a békesség, egy rendes lány nem csinál ilyet, és a legkegyetlenebb szerintem, ha kifejezzük az akkori tudásunk szerint a nemtetszésünket azt a választ kapjuk: ne hisztizz.

Ezek annyira beleivódnak a személyiségünkbe, hogy már az identitásunk részévé válik.

Úgy nevel minket fel a társadalom, hogy egy “kellemes női” személyiséget kell cipelnünk nap mint nap magunkon. Mert azt sulykolja belénk, hogy egy nő melegszívű, önzetlen, figyelmes, gondoskodó és kompromisszumkész. És tényleg ezt látjuk otthon is, az oviban is, iskolában is, majd a munkahelyen is.

Éppen ezért mi leszünk azok, akik rendkívül rugalmasak, megértőek, érzelmileg és fizikailag is bármikor elérhetők vagyunk bárki számára. És éppen ezért olyan nehéz ezektől a szerepektől megszabadulni és nemet mondani.

Aztán telik-múlik az idő, az évek jönnek-mennek és te ott vagy egy olyan helyzetben, hogy már kezd kényelmetlenné válni ez az attitűd.

Olvasol ilyen-olyan posztokat, ahol azt látod, hogy az erős nő határokat húz. Különböző kihívásokban is részt veszel, hogy lehet nemet mondani.

El is kezded alkalmazni, mert azért elég fárasztó volt az elmúlt pár év, lehet, hogy ki is égetett az, hogy mindig készenlétben álltál, hogy más szükségletei ki legyenek pipálva.

Aztán rájöttél, hogy magaddal is kellene foglalkozni.

És el is kezded alkalmazni a hallottakat, látottakat.

És ahelyett ,hogy megkönnyebbülnél: egyszer csak azt veszed észre, hogy ott vagy egy olyan kapcsolatban, ahol tényleg megbüntetnek azért, ha nemet mondasz.

Mert egy határhúzó nő rendkívül irritáló. Mert azt üzeni, hogy nem lehet elnyomni, és van önálló gondolata. És az igen-igen veszélyes, mert akkor megszűnik az eddigi pompa.

Ha eddig mindig elérhető voltál bárki számára, akkor a határhúzás iszonyatosan kényelmetlen a másik fél számára, mert felelősségvállalásra kényszeríti.

Ilyenkor el kell viselnie legtöbbször a helyzet adta feszültséget és az ugye nagyon nehezen megy érzelmileg éretlenként, de ha úgy jobb alacsonyabb EQ-val rendelkezőként.

Aztán még meg is szokta azt, hogy minden úgy és akkor van, ahogy ő akarja: Így a kényelmetlenség elkerülése érdekében inkább a "büntetéshez” folyamodik (csenddel büntetés, szeretetmegvonás, gázlángolás). Mert a határhúzást személyes támadásként éli meg.

A retorziók repertoárjába még az is beletartozik, hogy a határhúzó nő "hisztis", "túlérzékeny", és így sikerül érvényteleníteni az érzéseit és az általa felállított korlátokat.

És nem utolsó sorban még a bűntudatkeltés is megjelenik, amikor a másik fél áldozatszerepben tetszeleg és kifejezi a vélt, azaz valótlan fájdalmát annak érdekében, hogy az legyen, amit ő szeretne.

Viszont minden egyes esetben a büntetés célja, hogy a nő visszatérjen a korábbi, megfelelőbb, alázatosabb viselkedéshez.

Ám ennek az egész kálváriának van egy érdekes csavarja.

Nagyon résen kell lenni, mert a határ egy szűrő.

És ne a másik viselkedése határozza meg azt, hogy mennyire foglalkozunk saját magunkkal és mennyire állunk saját magunk mellé.

Ha csak azért vannak mellettünk (legyen ez akármilyen kapcsolat), mert kényelmük, érdekük származik a rugalmasságunkból, elérhetőségünkből, az egy egyenlőtlen, egyoldalú dinamika.

Én mindig azt mondom, hogy nem is baj, hogy ha ezek az emberek eltűnnek az életünkből, akik csak parazita funkciót látnak el a miénkben.

Ha valaki azért büntet, mert épp a saját maga gyengeségét, az érdekellentét miatt felmerülő magában lezajló feszültséget nem tudja kezelni és ezért manipulatív taktikákat alkalmaz, az nem egy felnőtt ember, hanem egy felnőtt testben élő baba.

Egyáltalán nem szép dolog tőle az, ha puffogással, hisztivel próbálja érvényesíteni az akaratát.

Aki büntet azért, mert határt húzol, az nem egy egészséges dinamikában kapcsolódik hozzád.

Ezért nem nagy veszteség, ha eltűnik az életedből.