Az önsajnáltatás kényelmes, meleg kis buborék, amiben mindenekelőtt mi vagyunk az áldozatok.

Ha ez megszűnik, akkor újra kell definiálnunk magunkat. Mert sokszor már annyira mélyen beleivódik a személyiségünkbe, hogy az identitásunk részévé válik. És a legnagyobb atombomba se biztos, hogy ki tudja ezt robbantani belőlünk.

Mert igen-igen kényelmes az, hogyha minden körülményből manipulatívan azt hozzuk ki, hogy a másik a hibás, és mi aztán végképp nem tehetünk semmiről.

Ha ebből hirtelen kilépnénk, akkor ott lebegne az a kérdés:
ki vagyok akkor, ha már nem az, akivel mindig történik valami rossz?

Azt gondolom, hogy sokan közülünk nagyon szeretik sajnáltatni magukat. Ami persze nem bűn, mert tök jó, ha folyton sajnál valaki.

Amikor mi vagyunk a gyengék, az elesettek, a védtelenek, a szerencsétlenek. Amikor (újra) olyan picinek érezhetjük magunkat, mint amikor gyerekek voltunk és gyámoltalanok. És (végre) megkapjuk azt a figyelmet, amiről azt hisszük, hogy csak az önsajnáltatáson keresztül tudunk hozzájutni.

Ez tökéletesen működik társas szerepekben, mert az „áldozat” erkölcsi fölénybe kerül, a hallgatója pedig egy megmentő szerepbe lép: meghallgat, megnyugtat, védelmez és tanácsokat adhat.

Markáns véleményem szerint az emberek imádnak tanácsokat osztogatni.

De itt nagyon halkan megjegyezném, hogy az emberek jelentős része a saját életében sem kompetens. Akkor hogy lenne a tiédben az?

És ahogy megy a panaszáradat, a két fél között kialakul egy szövetség. Tapasztalataim szerint az emberek imádnak szidni másokat, és nagyon sok emberi kapcsolat erre épül.

(Mint falusi, én már csak tudom. Nem kell ide semmilyen angol tudósok által meghatározott kísérlet.)

Ennek van egy olyan aspektusa is, amikor megbántjuk a másikat, és a felelősséget nem vállaljuk. Helyette nagyon komolyan vádaskodunk, és harcolunk foggal-körömmel az igazunkért.

Ennek okán, hogy ez az igazság valahonnan megérkezzen – mert a megbántott féltől nagyon kis eséllyel fog – megyünk barátról barátra, fülről fülre addig, amíg valaki vissza nem igazolja azt, hogy a másik ember (akit amúgy mi bántottunk meg) egy gonosz, álnok pernahajder, aki átgázolt rajtunk.

És mivel ez a viselkedés már a személyes történetünk részévé vált az évtizedek alatt, ez lesz a kényelmes állapot.

Mert nem kell vállalnunk egy pillanatra sem a felelősséget a szavainkért, tetteinkért. Sokkal könnyebb másokra mutogatni, mint saját magunkban észrevenni a hibát.

Ez főleg azért is veszélyes, mert azt hisszük magunkról, hogy mi aztán a legtévedhetetlenebb élőlények vagyunk a Földön. Ebből egyből arra is lehet következtetni, hogy nem hibázhatunk.

Mert ha hibázunk: jaj nekünk! Akkor a társadalom ki fog vetni magából, és ha tehetnék, akkor le is dobnának a Taigetoszról.

Na, de mi van akkor, ha végre sikerül felnőni a korunkhoz és szeretnénk változtatni?

Tudom, tudom, hogy a változás mindig veszélyes. Mert nem megszokott, és olyan komfortzónán kívüli élmény is.

Nagyon sokszor azt látom, hogy a mai felgyorsult (fogyasztói) társadalomban mindenki egy instant, gyors és irgalmatlan felületes megoldást szeretne arra, hogy eltüntesse az összes traumáját, lerombolja a gyerekkora óta cipelt hiedelemrendszert az életében, és egy csettintésre egy ideális énképet kapjon. Legyen érzelmileg intelligens, és minden problémája megszűnjön.

Nagyon sajnálom, de az önismeret nem egy David Copperfield-féle illúzió show. Ebben nagyon sok munka van, és LLL tart.

De amíg abban bízunk, hogy a másik a hibás, amíg másoktól várjuk a visszaigazolást arra, hogy ez így is van, és amíg mindeközben valamilyen együttérzést akarunk kicsikarni belőlük, addig bizony világhírű illuzionisták leszünk a saját életünkben.

Mert ez a kényelmes. Ez a megszokott. Más is ezt csinálja.

Ezzel szemben a változás több energiát igényel.

Ha végre erőt veszünk magunkon és kilépünk az áldozatszerepből, akkor el kell ismernünk, hogy az adott helyzetben nekünk is volt szerepünk. És ebből az is következik, hogy meg kell változtatnunk a viselkedésünket.

A változás mindig belülről indul.

Azzal kezdődik, hogy nem akarjuk a világot meggyőzni arról, hogy mi egyes helyzetekben miért vagyunk ártatlan áldozatok. És nem akarjuk azt az igazat keresni – sem ráerőltetni a Tejútrendszerre –, hogy miért a legrosszabb nekünk.

Elhiszem, hogy mindenki a saját szintjén nyomorog.

Viszont miért kell nyomorogni? Miért kell mindenben a problémát látni?

Ahelyett, hogy azzal töltenénk az életünk 90%-át, hogy önigazolásokat szerezzünk, lehetne azzal is tölteni, hogy mi az, amiben tudok már ma változtatni.

Mi az, amiben tudom vállalni a felelősséget.

Ezek legtöbbször annyira hétköznapi dolgok, és ezért is tökéletes példa ehhez a Hétköznapi Csalódások Kisember című száma:

„esetleg bevállalni, ha fingottam”.