Ír – nem ír…

Manapság nagyon aktuális kérdés ez, főként, mert a telefonon lóg mindenki. És az üzenetek, lájkok felértékelődtek. Jaj, mennyivel jobb lett volna 50 évvel ezelőtt a postai levélváltás?
Jaj, ne mondjátok, hogy nem. És szerintetek akkor is leveleztek egyszerre több emberrel ismerkedés céljából? (…)

Azt gondolom, hogy ez a legtöbbünket kinyír, talán nemtől függetlenül, ha fogalmazhatok így, bár, nekem egyértelműen csak a női oldalról vannak ezzel kapcsolatban megéléseim.        

Ír.
Nem ír.
Mikor ír?
Miért nem ír?
Én írjak?
Neki kellene…

Ismerős belső monológ?

Egyértelműen tele van ez az egész játszmával – kár szépíteni.   

Alapvetően azért a nők és férfiak között nem lehet (főleg nem az ismerkedési időszakban) leredukálni a játszmázást nullára, mert szükségszerű a ”játék” ebben a fajta dinamikában.

Közeledés.
Távolodás.
Tesztelés.
Bizonytalanság.

Viszont, az a nagyon nem mindegy, hogy ebből a másik félnek milyen belső vívódásai kerekednek és mennyire sérül. 

Szeretném első körben azt tisztázni, hogy én felnőtt kapcsolatokról írok most.
És a felnőttek élete legtöbbször telis-tele vannak feladatokkal, elvégzendő listákkal, és ez most nagyon durva lesz! - > de, dolgoznak és nem érnek rá folyton a telefon felett ülni és reagálni. Szerintem ezt el kellene valahogy felejteni és fogadni, hogy mindenki 0-24-ben elérhető. És szerintem az a jó, hogyha a másiknak van élete.  Sőt, egészségesebb, ha nem elérhető nonsptop. 

De mégis mi lehet a másik félben ilyenkor, amikor nem érkezik meg a várva-várt reakció? 

Első körben elindul a túlgondolás, a túlanalizálás, a jelek keresése, majd a saját magunk megkérdőjelezése, majd jönnek a próbálkozások, hogy valamilyen reakciót kicsakarjunk a másik félből. 

És itt történik valami nagyon fontos.

Itt nem az fáj igazán, hogy a másik nem ír.
Hanem az, amit bennünk megérint.

A tranzakcióanalízis szerint
stroke-ok – azaz visszajelzések – nélkül
pszichésen sorvadni kezdünk.
Épp ezért, még a negatív stroke is jobb, mint a semmi.

És miért van az, hogy várunk és belül meg nyomorgunk? És közben előjön belőlünk az a kisgyerek, aki azt érzi, hogy nem elég jó, nem elég szerethető és mindent megtenne azért, hogy kapjon akár egy “kezet” is (likegomb). Aki megtanulta azt, hogy várnia kell, hogy észrevegyék. 

És hirtelen nem egy üzenetre várunk.
Hanem elismerésre, biztonságra, szeretetre.

De miért nem ír a másik?

Erre nincs egyetlen válasz. És pont ez benne a legnehezebb.

Lehet, hogy:

• tényleg elfoglalt
  
• nem lóg állandóan a telefonján
  
• még nem alakult ki benne kötődés
  
• bizonytalan
  
• nem ér rá, mert mással is ismerkedik (!!!)
  
• élvezi a figyelmet, de nem akar mélyebbet (lebegtet)
  
• csak szórakozik
  
• vagy egyszerűen… nem akar
  

És ez az a pont, ahol a legtöbben magukban keresik a  hibát.

Pedig van egy sokkal egyszerűbb – bár fájdalmasabb – igazság:

aki szeretne kapcsolódni, az valahogy mindig talál utat arra, hogy ezt meg is tegye.

Nem tökéletesen.
Nem folyamatosan.
De érezhetően.

A valódi kérdés nem az, hogy miért nem ír

Hanem az:

mi történik velem közben?

• Szorongok?
  
• Várok?
  
• Függővé válok egy értesítéstől?
  
• Elkezdtem kevesebbnek érezni magam?
  

Mert ha igen,
akkor lehet, hogy itt már nem az ismerkedésről van szó.
Hanem egy régi seb aktiválódásáról.

És igen… van, amikor valaki csak szórakozik

Ezt nehéz kimondani.
De attól még létezik.

Van, aki:

• unatkozik
  
• figyelmet “gyűjt”
  
• nem akar komolyabbat
  
• élvezi, hogy várnak rá
  

És ez róla szól csakis kizárólag.

Hol van ebből a kiút?

Nem ott, hogy megfejted a másikat.

Hanem ott,
hogy elkezded figyelni magadat.

Mert a legfontosabb kérdés végül nem az:

miért nem ír?

Hanem az:

miért nem tudom elviselni a bizonytalanság feszültségét?