Egy szülő elvesztése mindig fájdalmas. De az apa halála sokszor nemcsak gyászt jelent, hanem egy lezáratlan kapcsolat súlyát is. Ez egy személyes történet arról, milyen együtt élni azzal, ami már soha nem történhet meg.
2022. február 14.
Ez volt az a nap, amikor az irodában majdnem mindenki (nem voltunk sokan) síelt és én előbb elmehettem haza, ha végeztem a munkámmal. Ez rám volt bízva. Valahogy nem akartam elindulni, pedig (már akkor is) szerettem az ilyen lehetőségekkel élni.
Ahogy utaztam hazafelé, lehagyott egy mentőautó, de nem is tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, mert 17 km-re voltam Súrtól.
Aztán, ahogy beértem a faluba láttam a babakék ház (ott, ahol 14 éves koromig éltem) előtt az a mentőautó, ami korábban megelőzött.
Nem mertem odamenni, mert láttam, hogy az apám barátjának is ott van az autója, ezért folytattam az utamat hazáig. De, valahogy mégsem hagyott nyugodni az egész. Ezért felhívtam a (volt) szomszéd nénit, hogy mégis mit keres ott egy mentőautó.
Sírt a telefonban, hogy az apám rosszul van.
Megpróbáltam 900 métert levezetni remegő lábakkal, akkor még a kis fekete Polo-m volt, vajszínű belsővel és leopárdos kormányvédővel.
Odaértem és elég nagy kavalkád volt a régi otthonom udvarán: mentősök, 3 számomra ismerős ember és egy a földön, akinek csak a lábait láttam.
Az apám választottja beküldött a házba, időközönként bejött és valamit mindig magyarázott: Jaj, nem tudom, mi lesz apáddal…
Próbáltam nyugodt maradni, mert mégis csak egészségügyben dolgozott hosszú éveket, BIZTOS, ért hozzá – alapon bíztam benne, hogy azért minden rendben lesz. De, azért számolgattam, hogy amikor én elindultam a munkahelyemről haza, és még otthon is voltam és már itt vagyok egy ideje… hát… egyből eszembe jutott, hogy a KRESZ-en is tanultam arról, hogy mennyi ideig lehet újra éleszteni egy embert…
Majd a dacos gyermeki énem fogta magát és úgy döntött, hogy nem fog tovább bent várakozni és neki aztán senki fia-borja nem fogja megmondani, hogy hol töltse az idejét, kimentem a házból és láttam, hogy az apám barátja sír.
Ezt követően a mentős hölgy visszakísért a házba és valamit mondott. Nem tudtam, hogy mit mond, mert csak ültem a padon, ami azért volt odatéve, hogy fel tudják kényelmesebben venni a cipőjüket és közben azt hallgattam, hogy a huzat csapkodja a fürdőszoba ajtaját.
Lezáratlan kapcsolat egy halál után
Azon a héten február 18-ra volt időpontom a pszichológushoz, aminek az volt a célja, hogy javítsak a kettőnk közti kapcsolaton.
Ott volt egy dátum a naptárban. Egy esély arra, hogy talán történhet valami más. Aztán négy nappal korábban minden végleg eldőlt.
És hirtelen nem az lett a kérdés, hogyan lehet megjavítani a kapcsolatunkat — hanem az, hogyan lehet élni egy olyan történettel, aminek soha nem lesz befejezése.
Az apám halálával nemcsak egy ember ment el, hanem egy lehetőség is örökre megszűnt: hogy valaha helyrehozzuk a kapcsolatunkat. Hogy kapjak egy „bocsánat, én nem voltam elég” típusú jóváírást.
Nem hiszek olyan illúziókban, hogyha élne, akkor jobb lenne a kapcsolatunk, mert egy kapcsolódáshoz két ember kell.
Ha te is lezáratlan kapcsolat fájdalmát hordozod egy szülőddel, ebben a folyamatban biztonságos térben tudlak támogatni.
Lucia Coaching – 6 vagy 12 alkalmas közös munka