Ma van egy éve, hogy Oszkár az örök vadászmezőkön kutyagol.

Amíg meg nem érkezett, ”Mr. Büdike” a családba – aki azért kapta ezt a becses nevet, mert valószínűleg (szerintünk) egy pajtában nevelkedett és annyira büdös volt, hogy 3 hét kellett ahhoz, hogy igazi kiszellőzött kutyaúrszaga legyen –, addig nekünk mindig olyan kutyáink voltak, akiktől féltem (hamis a szuszu). Majd a szüleim válása után lett egy kutyafóbiám is. És nem is igazán tudtam közel kerülni az ebekhez. Mindig volt kutyánk, de valahogy nem ment.

A 18. szülinapomra pedig kaptam Oszkárt, és teljesen megváltozott minden. Ehhez vélhetően hozzájárulhatott, hogy egy labrador retriever érkezett. Ami a lényeg: Ő volt az első kutya, akitől nem féltem.

Szegénykének 3 éves korától epilepsziája lett. Vele voltam a rohamoknál, sokat tanultam mellette ezáltal. Iszonyúan ragaszkodtunk egymáshoz, mert amikor egymás mellett voltunk, akkor mindig megérintettük a másikat. Konkrétan belerakhattam a könyökömet is a szájába, akkor sem harapott meg. Ami – hangsúlyozom, hogy azért is nagy szó, mert nekünk olyan kutyáink voltak előtte, akik morogtak, ha a közelükbe mentem stb.

Valahogy már az elejétől kiválasztott engem, mert csakis kizárólag az én ruháimat vitte el a szárítókötélről. Imádta a körtét, kölyök korában a kertből felhozott egy akkora sütőtököt, mint ő maga. Sokat utaztam vele, sétáltunk. Egyszer a Cuha-völgybe úgy mentünk el, mint egy szivárványcsalád: a barátnőm, a kislánya és mi ketten. Akkor a barátnőm felvetette azt az ötletet, hogy mi lenne, ha póráz (póriz) nélkül sétálna mellettünk Oszi. Ennek az lett a vége, hogy 2-3 km-t kergettem vissza a kocsiig, és visszasétáltunk az erdőbe oda, ahol ez az ötlet kipattant a fejünkből. (Ez is egy ötlet volt.)

A kis házában gyűjtögetett mindent, ami számunkra fontos volt: ruhák (kizárólag olyanokat, amiket hordtunk), portörlő rongyok, újságpapírok, flakonok.

A legnagyobb tanítás mégis a halálának a napja volt. Azt szeretném még elmondani, hogy Oszkár beteg volt. Egy éve ezen a napon láttam rajta, hogy már nagyon nincsen jól. (A kutyák színlelik azt, hogy jól vannak, ezért is nagyon veszélyes.) Végül volt egy pillanat, amikor nem szívesen, de úgy döntöttem, hogy nem fogom MAGAM MIATT életben tartani, mert nem miattam él ez az állat. Telefonáltam az állatorvosnak, aki (szerencsére nem imád elaltatni állatokat), és megbeszéltük, hogy szeretnék itthon lenni, és jelezzen, amikor érkezik, mert dolgozom. Majd végül is úgy alakult, hogy előbb hazaértem, mint a doki, és nagyon furán viselkedett Oszika. Amint telefonált az állatorvos, addig engem elkapott egy nagyon rossz, de mégis ismerős érzés. Ugyanezt éreztem aznap, amikor az apám meghalt. Akkor is éreztem valahogy azt, hogy baj van. Abból az érzésből "tanulva" realizálódott bennem, hogy itt nem lesz megmentve a kutya, bármennyire is reménykedünk benne. Megvizsgálta, majd elmondta, hogy mi a menete az altatásnak.

A mellhártyájába szúrta be az injekciót, és amikor húzta ki a tűt, akkor elkezdett sikítani Oszika. Előtte megkért, hogy annyit segítsek neki, hogy tartsam meg a fejét. És mocorgott, meg sikított.

Én meg teljesen kikészültem, mert egyáltalán nem volt arról szó, hogy a kutya sikít, hanem, hogy szépen elalszik. Aztán üvöltve – sírva kérdeztem, hogy miért sikít (vagy háromszor), aztán mondta a doki, hogy engedjem el a fejét, anya odajött, és simogatta, és akkor befejezte a sikítást.

Szóval, anya volt a gazdája.

Aztán hárman simiztük a kis testét, átfordult egy másik pozícióba, és szépen lassan elaludt. Még horkolgatott is a vége fele. (Ahogy szokott.) Mai napig nem tudom, miért sikított fel. Lehet, hogy megijedt a tűszúrástól (láttam, hogy odanézett a szúráskor), vagy egyszerűen így reagált a szúrásra. Meg az is tény, hogy voltak olyan korszakai, amikor sikítva kommunikált velünk – ez is lehetett egy utolsó kis ”beszélgetés” a részéről.

Én még akkor visszamentem dolgozni, majd késő délután a bátyám is hazajött, és eltemettük Oszit. A sírban tettem rá egy kis virágot, és mondtam neki, hogy mindenki szereti, és megsimizgettem még egy kicsit.

Majd éjjelig dolgoztam (ami egyáltalán nem szokásom). Azért is dolgoztam addig, mert nem bírtam egyszerűen elviselni azt, hogy nincs többé. A feladatba menekülés egy nagyon rossz mintám, és nem a valódi problémát oldja meg, de tökéletesen el lehet vele kerülni a kellemetlen érzéseket.

De, mit tehettem? 18 éves korom óta velem volt ez a kutya, együtt nőttünk fel. Az apám halála után is hasonlóan cselekedtem. Viszont, Oszi halála után 2 napig sírtam, és csak sírtam, akkor, amikor egyedül voltam. Amikor mentem át egyik irodából a másikba, ami 20 km, akkor is sírtam a kocsiban. Képeket, videókat nézegettem róla, sokat beszéltünk itthon is Osziról, a barátaimmal is. Ez sokkal jobban segítette a feldolgozást, mint a munka!

Mondta az állatorvos, hogy ez egy megváltás a kutyáknak, mert az embereknél ilyet nem lehet, és az emberek küzdenek. Attól függetlenül én még mindig azt gondolom, mint akkor: teljesen mindegy, hogy 2 nap/hét/hónap/év múlva éljük át ezt. Mert lehet, hogy eléldegélt volna még. Mert amikor beteg voltam tavaly év elején (is), sétizett velem a ház oldalánál. Elénk is futkosott sokat. (Vagy ezzel nyugtatom magam azóta is.)

Mindenesetre én akkor egy nagyon felnőttes döntést hoztam azzal, hogy nem szenvedtettem tovább a kutyát csak azért, hogy nekem ne legyen rossz. Lehetséges, hogy előbb is lehetett volna már, de a lényeg, hogy nem húztam tovább.

Azért is nehéz összehasonlítani egy kisállat elvesztését egy ember elvesztésével – azon kívül, hogy vannak még olyan emberek, akik ezt nem értik meg sohasem –, mert a kisállat nem bánt, a kisállat az összes szeretetét odaadja neked. Míg egy ember akarva-akaratlanul is bánthat. Talán az ő halálával közelebb kerültem a gyászfeldolgozáshoz, hogy így is lehet.

Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy Oszkár újjászületett egy ugyanolyan böszme, kajla, cuki kiskutyává, mint aki ő volt, és idővel újra egy gyönyörű kis öreg uracska lesz újra belőle.

HE WAS NOT A DOG, HE WAS A DAWG.