Mivel ahogy a nevében is benne van, ez egy nagyon nagy volumenű esemény (mármint nekünk, a szubkultúránk tagjainak).

Nos, aki full vakon van, hogy mi is lehet ez, segítek: ez egy koncertsorozat, ami 2 teremben van párhuzamosan délutántól éjfélig (néha tovább – de már nem nekem). Szinte ugyanazokat a fellépőket lehet megtekinteni, amit minden egyes hónapban, szóval, semmi extra.

Viszont, a föld alól is előbújnak ilyenkor a punkzene kedvelői, szóval az underground apraja-nagyja összegyűlik ezen a nagyszabású eseményen. (Olyan jókat kuncogok magamban most, örülök, hogy rávettem magamat arra, hogy írjak erről.)

Nos, ez idén sem történt másképp, viszont a lényeg, hogy a múltam azért elég sokszor szembejött velem a punkkarin.
Amit úgy őszintén, egy percig sem bánok. Mert olyan konklúziót hoztam ki belőle, hogy még magam is meglepődtem. De ne szaladjunk ennyire előre.

Ehhez most az idővonalon vissza kell mennünk egy 10 évet.

2015-ben volt egy Ne gyere el nevű punk fesztivál, amire én jól elmentem. Aztán nem mondom 2x, hogy csak vodka és narancslé volt abban a mások által bekevert Fanta-s palackban, amiből (biztos, hogy nem az íze miatt) bátran fogyasztottam.

Ahogy ment le a nap, és ütött be a votinari (?) úgy hullottak le a falak, amiket gátlásokból építettem magamnak az évek alatt. (Akkor még 22 éves voltam, azt ne felejtsük el.)

Tehát, mivel nem vagyok novellaíró (még?), így szeretnék okozni egy kis blackout-ot.

A keresztapám jött értem mindkét nap (hajnalban). Az első nap úgy utaztunk hazafelé, hogy én sóhajtoztam a kocsi ablakából kifelé bámulva, és a következő szavak artikulálatlanul hagyták el a számat: ,,Köri, én szerelmes vagyok!" (A sémakémia vegytiszta leképződése történt meg, mert még projektálni se volt ideje és lehetősége a zajban az agyamnak.)

Aztán ami a fesztiválon történt, az a fesztiválon is maradt. (Nem lett kimozdítva a térből, ami miatt én akkor igazán rosszul éreztem magam, de ismételten annyit tudnék hozzátenni ehhez a kapcsolódáshoz – mint oi! sokhoz – hogy amikor csak tehetem, összeteszem a kezecskéimet és a lábinkóimat, hogy ez ott maradt.)

Majd még évek múlva, történetesen az 1. punkkarimon is összefutottunk, majd még (1 vagy 2) koncin. Természetesen a sémakémia hatott ezeknél a találkozásoknál (is) a módosított tudatomra. (Nem kibújva a felelősség alól, nem a másikat hibáztatva, de még egy kicsit várjunk ezzel, kérlek!)

Na, aztán az idei punkkarin is összefutottunk. De, én már nem az a 22 éves lány voltam, akihez, ha odalép a zsánere (barna haj, kék szem, rossz fiús kinézet, nyomulós karakter), akkor elveszti az eszét.

Ezt onnan is tudom, hogy szóvá tette nekem, hogy olyan más (meleg?) vagyok. Nem olyan, mint szoktam lenni. Látta a videóimat is, abban sem olyan vagyok, mint ahogy ő ismer engem.
(Ez annyira jópofa, mert nem ő az első ember – azért ember, mert nemcsak férfiak ítéltek már bulik alapján - , aki ezt mondta.)

Majd elővette az összes eszközét a beszélgetés alatt, de (neki) SAJNOS, nem tudott már rám hatni. (TA – ez is olyan érdekes, hogy minél jobban hidegen hagyott, ő annál inkább próbálkozott, mert a legtöbben nem tudjuk elfogadni, sem kezelni az elutasítást.)

Engem baromira idegesített az, hogy folyamatosan belépett a személyes terembe, amit kikommunikáltam, de minek?

Nem, szeretnék senkit sem negatívan feltüntetni, mert ez nem arról szól, hogy ki milyen. Hanem arról, hogy én milyen voltam.

Mert itt is megjelent az a dinamika, ami megannyi párkapcsolatomban eddig, hogy folyamatosan sarokba szorítva éreztem magamat és védekeznem kellett.

Ez egy készenléti állapot, mert folyamatosan ébernek kell lennem, hogy ne bántsanak. És a másik félnek az a célja, hogy a pajzs megrepedjen és amint ez bekövetkezik, akkor ezzel nyertes helyzetbe kerül. (TA – játszma, ha beakad egy érzelmi horog, akkor elkezdődik a játszma.)

Na, de nem is feltétlenül ez a lényeg, hanem az, hogy összeállt egy kép az eddigi választásaimról. Egyébként, ezek már kezdtek kirajzolódni az elmúlt hetekben, hogy: miért azt választom, miért pont ez a karakter az, aki érdekes számomra, aki megfog és ott tart.

Azért hozzá szeretném tenni, hogy ez mégsem annyira fekete-fehér, hogy járunk segítő szakemberekhez, terápiákba, folyamatokba, foglalkozunk az önismeretünkkel. Mert elméletben én is tudom, hogy ez honnan jön (apa) és miért tartom fenn hosszabb távon (önfeláldozás séma, elhagyatástól való félelem, határhúzás, önértékelés, nem vagyok elég jó). De valahogy az ismerősség vonz, behúz és megtart, ez egy sematikus idegrendszeri behuzalozás.

Én úgy tartom, hogy nem véletlenül találkozunk emberekkel, mindig valamit akarnak mutatni (ezt vagy észrevesszük vagy nem, vagy ott vagy később).

Ennek értelmében azért ez egy jó kis lecke volt, hogy mi az a dinamika, amivel már nincs dolgom. Mi az, ami már fullaszt, nyomaszt, feszít, mit nem akarok. Ergo, miben fejlődtem és mennyit (!). Mi az, amit nem tűrök el ezentúl. És mennyire hálás vagyok neki, hogy megmutatta azt, hogy mivé váltam.

A legszebb ünnep az évben - punk karácsony: ezt a címet adtam a 2021-es punkkaris képemnek, amit történetesen a poszt képének választottam. És idén milyen szép konklúzió érkezett meg a punk ünnepen! Máshogy működöm, mások az igényeim, máshol van az értékem. Emiatt már egyáltalán nem vonz és érdektelen számomra egy ilyen karakter.

És oi!annyira máshogy funkcionálok, hogy az a régi részem, aki ebben partner volt (határhúzás) biztos vagyok benne, hogy elszidta volna mindennek. (Bizony-bizony, ebben a blogban is.)

És egy dühös gyermeki rész védekezett volna, de idén nem ő volt / van előtérben, hanem egy egészséges felnőtt rész, aki iszonyúan hálás azért, hogy már máshogy lát rá erre a helyzetre.

Bízom benne, hogy az idegrendszerem szépen lassan már a biztonságos felé húz, ami a gyerekkorom miatt egész ismeretlen. Viszont, azt már tudja, hogy ami ismerős, az nagyon nem jó és már menekül onnan.

Büszke vagyok magamra!

Csak így tovább!