Ilyenkor (az adventi időszakban) a csapból is az folyik, hogy ezt a várakozást töltsük lelassulással és ez egy áldott időszak. (…)
Na, azért szerintem ez nem teljesen így van.
Mivel ez egy keresztény ünnep, de a fogyasztói társadalom miatt már szerintem valamiféle ”beteges” verseny alakult ki a bevásárlóközpontokban, hogy melyik lesz az első üzlet, ami koncentrált karácsonyillattal és fenyőágakkal tűzdelve a hungarocellajándékdobozokat becsomagolva díszítse fel a kirakatokat.
Szóval, valamit nagyon várunk, nem tudjuk, hogy mit pontosan, mert homályos emlékeink vannak, de az a belső késztetés megvan, hogy ebben a nagy várakozásban nekünk áldottnak és csendesnek és befelé fordulónak KELL lennünk.
Nem elég, hogy év közben is hatalmas nyomás nehezedik ránk kívülről, amit – sajnos – belsővé teszünk, még spékeljük meg ezt az utolsó 4 hetet karácsonyig (mert ha nem lesz minden tökéletes, akkor a JézuSKA nem jön el vagy a Mikulás nem ajándékot hoz, hanem egy marék szenet (?)) teljesítménnyel, rohanással és megfeleléssel.
Mert, ha nem így járunk el, akkor kilógunk a sorból. Abból a sorból, ami nyomaszt és nem is akarunk egyébként úgy igazán benne lenni, de hát mindenki más is ezt csinálja: mindenki rohan, vásárol eszeveszetten, díszít, listát ír, süt, takarít (igen, a kis Jézus nem jön retkes lakásba!, tudom, mert gyerekkorom óta ezt látom).
És valahogy elmarad az a belső lelalussulás, amit ugye meg KELLENE élni, mert hát az iskolában is ezt tanultuk, mert a tanító néni elmondta minden adventi időszakban, aztán most meg a nagy önismereti szakértők is azt mondják.
És elindul egy belső monológ, mert azért mégiscsak ott motoszkál a fejedben ez a lelassulás:
Hm… akkor biztos, hogy velem van a baj, mert nem tudom, hogy kell lelassulni.
Aztán ez elkezd továbbeszkalálódni azzal, hogy:
Megfordult a fejemben már, hogy lehet, hogy újra el kellene kezdenem a meditációs zenéket hallgatni, esetleg vezetett meditációt végezni?
Majd a vészjelző megszólal:
Jaj, de nemár! – nekem erre most aztán egyáltalán nincs időm, mert muszáj a Pinterest-en kiválasztanom a legkreatívabb ajándékötleteket. Meg kellene valami komoly kis karácsonyi dekorációt is néznem, mert Insta-ra is úgy kitennék már én is valami igazán ütőset, mert az összes kolléganőm olyan jól feldíszíti az otthonát. Én meg MÁRMEGINT itt vagyok egyedül karácsonykor, aztán még fancy dekorációm sincs.
És létrejön a konklúzió:
Jó, nem fogok meditálni, majd megnézek TIKTOK-on pár videót arról, hogy lehetne ezt a lelassulást megélni.
Nehéz ezekkel a belső vívódásokkal, a múltból hozott csomagokkal az információáradatban eligazodni.
Amikor csak ömlik rád a ”mit kell/enne elvárás”, az nagyon durván nyomasztó tud lenni.
És akkor még megjön az évvégi hajrában az utolsó és egyben végzetes döfés:
,,a lassulj le, legyen áldott ez az időszak”.
Miért nem arról beszélünk, hogyan lehetne áldott ez az időszak?
És ki áldja meg? lol – próbálom nihilistaként nem elviccelni ezt az egészet, de sajnálom, ezt nem hagyhattam ki.
Mitől lehetne áldott ez az időszak?
Attól, hogy ide-oda pakolgatom a pénzt, hogy mivel tudom elkápráztatni a családomat, de amúgy nem igazán foglalkoznak velem az év többi napján?
És amikor odamegyek a fa alá, akkor, ha szép ajándékot adok át, akkor nem fognak vagy kevésbé nagyot fognak ”belém rúgni”?
Attól, hogy megrendelem a legcsillogósabb, legtükörbársonyabb ruhát, amiben majd a fa alatt fogok fényképezkedni?
És felteszem a kétmilliomodik karácsonyi képet a fával, mert az én karácsonyfám a legszebb?
Nem, nem és NEM!
Szerintem nagyon máshogy kellene ezt a kérdést megközelíteni.
Én azzal kezdeném speciel, hogy megpróbálnám definálni az áldott szót.
Nekem az azt jelenti valahogy ”a békés légkört teremteni”.
Ami nem erőltetett, nem erőszakkal kicsikart, nem erővel megváltoztatott légkör.
Az én családom nem egy egyszerű történet, de valahogy mégis a családom és én szeretném megpróbálni, hogy működünk együtt ebben a rendszerben ebben az áldott időszakban.
Hogy tudnék figyelni arra, hogy minőségi időt töltsek el velük?
Tehát, ennek a legegyszerűbb verziója pl., ha édesanyám beszél hozzám, akkor nem a telefonomat nyomkodom, hanem megtisztelem őt, magamat, a beszélgetést azzal, hogy FIGYELEK.
Ez már egy fajta lelassulás is nekem.
Annyira utópisztikus lenne, ha a karácsony nem lenne ennyire a piedesztálra emelve és nem a külcsín vinné el a fókuszt, hanem tényleg a szeretet ünnepe lenne.
És erre a ”szeretetre készülnénk fel” ebben a 4 hétben.
Én azt mondom, hogy ebben az időszakban van lehetőségünk átgondolni azt, hogy majd abban a pár napban mivel emelhetem ÉN a családi rendszert, hogy tudnám megélni a pillanatot és hogy tudnám egy olyan eseménnyé varázsolni, ami mindenkinek valamit ad.
Igen, ez az én részem, és nem tudom megváltoztatni a családi rendszerben élők működését, de ha én már máshogy működöm, akkor igazodik hozzám az a rendszer.
Így kívánok minden vallásos és nem vallásos, karácsonyhívő és karácsonytagadó olvasónak egy szip-szupi 2025-ös 24 napot.
Ja, és ne felejtsetek el csinálni egy önismereti adventi kalendáriumot és minden nap kinyitni, ha nem sikerül, akkor azonnal jöhet az önmarcangolás! (Nehogy!!!)