Mivel a határhúzás az egyik fő témám, gondoltam, hogy hozok nektek egy kis összegzést azzal kapcsolatban, hogy miért is ez a fő témám.
Meg mindenki szereti, ha akasztják a hóhért. (Szívesen.)

1. Túl későn húztam határt:

Sokszor már csak akkor kezdtem el komoi!an venni a saját jelzéseimet, amikor már mondhatni késő volt. Ennek tökéletes tankönyvi példája az, amikor egy microchating után próbáltam megmagyarázni, hogy az nem is megcsalás volt, mivel nem is fizikai térben történt.

Közben meg hónapokra voltam bezárva a szobába, mint Kafka: Átváltozásában Gregor Samsa, mert gerincsérvem lett.

És ami ebben a legszebb, hogy közben végig éreztem, hogy ez nekem nem fér bele, csak még gyorsan megpróbáltam átkeretezni, hátha akkor kevésbé fáj, hátha akkor még belefér, hátha akkor nem kell lépni, mert az mindig macerás, kellemetlen és általában azzal jár, amit a legszívesebben elkerülnék.

2. Láttam a red flageket, mégis maradtam:

Az összes traumakötésemet be tudnám ide hozni. Már az 1. randin látom, ha valaki manipulatív, önző, de valamiért eddig kihívásként éltem ezt meg.

Bordeline személyiségzavara van? Jaj, de jó, vegyünk meg olyan könyveket, amikből megtanulhatom a működést, utazzak is el érte, mert nyilván nem lehet kapni már sehol, csak magánszemélytől aranyáron.

És közben valahol mélyen még büszke is voltam magamra, hogy én ezt átlátom, hogy én ezt kezelem, hogy én milyen tudatos vagyok, csak közben azt nem vettem észre, hogy a szíved választottjának nem te vagy a pszichológusa.

3. Összekevertem a megértést az önfeladással:

Nagyon jól és gyorsan átlátom, mi lehet a másik sebzettsége, múltja, gyengesége.

És én ezt régen tényleg annyira érdekesnek tartottam és egy megoldandó feladatnak, hogy a legutolsó traumakötésemnél pedig az alkoholizmus után kutattam nagy erőkkel.

Podcastek, könyvek: értettem, hogy mitől alakul(ha)t ki, mitől tart(hat)ja benne.

Egy dolgot hagytam ki: hogy ez nem az én életem, nem az én felelősségem, mert ugye nem én vagyok a függő.

Ebben az esetben (is) a nagyfokú empátiám átcsúszott önfeladásba.

Szépen csendben elkezdtem eltűnni a saját életemből, mert mindig volt valaki, aki fontosabb lett, érdekesebb lett, problémásabb lett, és valahogy mindig ő került előre.

4. Néha összeköttem a saját értékemet azzal, hogy mennyit bírtam el:

Mintha attól lettem volna erős, hogy kibírok minél méltatlanabb helyezteket. Mintha lett volna egy láthatatlan verseny, ahol az nyer, aki a legtöbbet tűri.

És ebben az a legmegdöbbentőbb (így utólag), hogy közben tényleg erősnek éreztem magam, mert hát ki bírja ezt? Ki marad benne ennyi ideig? Ki képes ennyit megérteni, ennyit elviselni, ennyit dolgozni egy kapcsolaton?

És minden egyes alkalommal, amikor kibírtam valamit, amit már nem kellett volna, az furcsa módon megerősítette bennem, hogy akkor ez nekem ez belefér.

A legkellemetlenebb felismerés az volt, hogy minden információ megvolt. Pontosan láttam, mi történik. A különbség ott volt, hogy nem álltam bele abba, amit már tudtam.

És ez az a rész, amit a legnehezebb kimondani, mert sokkal egyszerűbb lenne azt mondani, hogy nem tudtam, hogy nem láttam, hogy megvezetett, csak közben ott volt az a nagyon ismerős testi jelzés, az a fura érzés a pocakomban, az az állandó belső feszültség, amit már százszor éreztem korábban is, csak akkor még mindig sikerült megmagyarázni magamnak, hogy ez most biztos más, ez most biztos kivétel, ebbe most biztos érdemes még energiát beletenni.

Aztán valahol itt fordult meg bennem az egész, amikor rájöttem, hogy nem az a probléma, hogy nem értem az embereket, mert túl jól értem őket, és nem is az, hogy nem látom a mintákat, mert túl korán látom őket. A probléma az, hogy amikor eljön az a pont, ahol lépni kellene, de hirtelen fontosabb lesz a másik reakciója, a konfliktus elkerülése, és az, hogy akármilyen rossz is nekem, a kapcsolatot ne veszítsem el.

Realizáltam, hogy el kell dönteni, hogy vállalom-e azt a kellemetlen pillanatot, amikor a másik csalódik, amikor feszültség lesz, amikor nem leszek a jófej, a megértő, a mindent kibíró, vagy inkább maradok még egy kicsit ugyanabban a helyzetben, csak azért, hogy ezt ne kelljen átélni.

Nálam ez sokáig először rengeteg kicsi halogatás volt egymás után, ahol mindig találtam még egy indokot, még egy magyarázatot, még egy esélyt, amivel ki tudtam tolni azt a pontot, ahol végre magamat választom.

És igen, ennek ára volt. Időben, energiában, egészségben, kapcsolatokban.

Most meg ott tartok, hogy amikor megjön az a bizonyos testi jelzés, akkor már nem kezdek el rögtön történeteket gyártani köré, nem kezdek el nyomozni a másik múltjában, nem rendelem meg a következő könyvet, hogy megtudjam hogyan lehet valakit jobban érteni, helyette inkább magam felé fordulok, és megnézem, hogy nekem ez belefér-e.

És ha nem, akkor az a válasz: nincs több „adjunk még egy esélyt”.

Te is pontosan tudod, hogy nálad hol van ez a pont.
Meddig kerülgeted még?