Van egy pont az önismeretben, amikor már nem azt kérdezed, miért történik ez velem újra, inkább azt: mit nem szeretnék többé magammal vinni? Amikor már nem a másikat akarod megjavítani. És nem új stratégiákat keresel, hogyan maradjatok együtt.

Nem szeretném tovább vinni a túlélést szeretetnek nevezve

Sokáig azt hittem, a szeretet ott kezdődik, ahol én többet bírok ki.

Ha türelmesebb vagyok, ha megértőbb vagyok, ha még jobban alkalmazkodom. De, nem változott pozitív irányba semmi sem a másikban, sem a kapcsolatban és bennem sem. De szépen lassan mindeközben én egyre inkább elfogytam.

Ma már látom: amihez önfeladás kell, az egy régi túlélő működés, és mivel nem a Survivor-ben vagyok, ezért ezt nem szeretném tovább vinni.

Nem szeretném tovább vinni a megmentő szerepet

Azt, amikor én értem jobban, én látom mélyebben a másik működését, én viszem a hátamon már kb. fizikailag is őt, és közben el is hiszem (főleg) helyette is, hogy ez így működhet. Mert ebben a szerepben nem két felnőtt van jelen. És ez egy borzasztóan aránytalan és egészségtelen dinamika. Aminek a végén mindig ugyanaz történik: elfáradok. Eltűnök. Kiüresedem.

Most már elérkeztem oda, hogy lássam azt, hogy ez nem egy Disney történet, amiben majd jön a szőke herceg fehér lovon és majd varázsütésre megváltoztatja az életemet. Eltöröl minden gyerekkori rosszat és helyette szilárd alapokon nyugvó idilli kapcsolatot hoz, amiért semmit nem kell tennem. És különben sem jönnek be a szőkék, ezért ezt sem szeretném tovább vinni.

Nem szeretném tovább vinni a bizonyítás kényszerét

Azt a régi hibás meggyőződést: „Ha elég jó leszek, akkor szeretni fognak.” Mert ez így nem kapcsolat. Ez így egy vizsga. És a szeretet nem jutalom, amit ki kell érdemelni azután, ha jól teljesítek, ha elég jól viselkedem, ha eléggé feladom magamat. 

Ennyi traumakötés után azért kirajzolódott az, hogy ennek sosem lesz jó vége. Kellett hozzá az a felismerés, hogy rájöjjek arra, hogy nem kívülről kell a szeretetet begyűjteni, hanem minden valahol az önmagam szeretetével kezdődik. És ha az a belső gyermek elhiszi, hogy szeretem, akkor már kb. mindegy lesz az, hogy mások szerint elég jó vagyok-e. Mivel, ez a hiedelem is megdőlt ezzel a belátással, ezért ezt a bizonyítási kényszert itt szeretném letenni.

Nem szeretném tovább vinni a félelmet a közelségtől

Azt a fajta furcsa kettősséget: amikor vágyom rá és közben lefagyok tőle. Mert a testem emlékszik a régi fájdalmakra, régi határátlépésekre, régi kiszolgáltatottságra.

De már nem akarok a múltban élni, nem akarom, hogy a múlt határozza meg a mindennapjaimat. 

És mit szeretnék helyette?

Ide írhatnék amúgy egy nagyon pontos listát arról, ha évekkel ezelőtt lennénk, hogy milyen (ir)reális követeléseim vannak. Viszont, ma már nem ez a fő mozgatórugója ennek. Nem a tökéletes kapcsolat.

Hanem valami sokkal egyszerűbb: nyugalom, kölcsönösség, biztonság a saját testemben és egy fájdalommentes kapcsolódás. Az a legfontosabb, hogy ne fájjon!

De azért szívből örülnék egy olyan kapcsolatnak, ahol nem kell megfejtenem a másikat, (mert otthon azért mégse szakmázzunk már), nem kell megmentenem a másikat, mert nem egy toronyban él, amit a 12fejű sárkány véd,  nem kell bizonyítanom, mert tudom és ő is tudja, hogy ki vagyok, és nem kell közben eltűnnöm, mert már olyan sokszor eltűntem, hogy csoda, hogy itt vagyok!

Talán ez az igazi fordulat

Nem az, hogy végre jól választok. Mert ugye azt eddig is láttuk, hogy nem megy. Hanem az, hogy már nem a megszokott minta válasszon helyettem.