Én pont az a korosztály vagyok, aki ezeket a 90-es Disney meséket fogyasztotta filmeken és könyvekben. Imádtam nem Disney meséket is olvasni.

Na, de miért is olyan veszélyes szerintem a mesékből formált szerelem-kép?

Mivel nem volt biztonságos alapélményem a szeretetről – mert nálam a szeretet nem egy nyugodt, magától értetődő állapotként épült be, hanem úgy, hogy a szeretet ki kell érdemelni (járulékos veszteség ebből kifolyólag a „jó kislány szindróma”, teljesítménykényszer, megfelelési kényszer), és figyelni kell, hogy nehogy elillanjon (amit ebből elsajátítottam, az egy folyamatos készenléti állapot).

Így mondhatni, hogy a szeretet fogalma nekem úgy alakult a kora gyermekkoromban, hogy nagyon korán megtanultam alkalmazkodni. Ebből a mai napig viszem magammal a kontrollt és azt, hogy túlérzékeny vagyok a másik hangulatára (nemcsak szerelmi kapcsolódásokban).

Ezért – mentve a menthetetlent – nem tudatosan úgy voltam vele, hogy ezt majd én jól lemásolom azt a "tudást”, amit a mesékből / romanticizált történetekből szívtam magamba, és beteljesítem a saját tündérmesémet.

A romantikus sztorikban mindig úgy van, hogy rátalálnak valahogy egymásra a karakterek, legtöbbször sorsszerűen.

Nagyon sok ideig hittem ebben a sorsszerűségben is. Mindig vártam valamilyen nagy találkozást, és rendesen hiány keletkezett bennem, ha nem úgy ismertem meg valakit, ahogy az az én nagykönyvemben van megírva.
Semmi virág, semmi katarzis.

Aztán ezt sikerült elengedni, de még mindig ott volt a másik (hamis) meggyőződés, hogy a szerelmet könnyű és automatikus megtalálni.

Ezzel annyit tanított nekem a Disney – vagy akármilyen romantikus történet –, hogy ha „az igazi”, akkor mindennek mennie kell magától. Ha nem így van, akkor persze jöhet egy kis önmarcangolás. (Nem!)

Számtalanszor belementem ezekbe a körökbe, hogy elhittem azt, hogy a szerelem, ha nagyon jól viselkedem, akkor egyszer csak bekopogtat majd az ajtón, hogy:
Szia, megjöttem!

Amikor nem igazán zörgette meg az ablakot se, akkor is nagyon csalódott voltam, és folyamatosan azon töprengtem, hogy vajon mit ronthattam el.

Ennek a másik oldala, amikor már a kapcsolódáson belül voltam, akkor az egész egy bizonyítási tereppé eszkalálódott. Itt már a szerelem belső képe nem csak bizonytalanná vált, hanem feladat lett:

„Ha elég jó vagyok, elég türelmes, elég megértő, akkor majd szeretnek.”

Szóval nem igazán ment automatikusan még akkor sem, amikor egy elvégzendő projektként tekintettem arra, hogy majd én fogom a legjobb párkapcsolatot hozni, amiről még csak a többiek álmodozni mernek.
(Húha, nagyon nem így lett!)

Ha tovább haladunk, akkor ezekben a romantikus cselekményekben mindig van egy kisebb-nagyobb dráma, aztán valamilyen úton-módon kibékülnek a szereplők.

Ez igen-igen kockázatos kép volt az én életemre kivetítve.
Főleg, ha van olyan mintánk, amiből azt ismertük meg, hogy mindig van valami „baj”, amit meg kell oldani.

És ha egy "aknamezőn” nevelkedtünk, ahol kiszámíthatatlan volt minden:
ha jól viselkedtünk is üvöltöttek,
ha még jobban, akkor csenddel büntettek,
ha annál is jobban, akkor a kettő közül valamelyik.

Így lesz felnőttként természetes egy alá-fölérendelt dinamika, amit intenzitásként fordíthatunk (tévesen) magunkban.

Emellett ezért is jelent meg nálam megannyiszor a megmentő szerep, a majd én kibírom / megjavítom dinamika, és az önfeladás különböző formái.

Mégis azt mondanám, hogy ez nem szerelem volt, hanem egy erős kötődés olyan emberekhez, akik nem voltak érzelmileg elérhetők vagy biztonságosak.

Ezekben a kapcsolódásokban az ismerősséget választottam, ami leképezte a gyerekkoromat, és arra törekedtem – tudatosan vagy tudattalanul –, hogy megmentsem a másikon keresztül saját magamat.
Azt a kisgyereket, akit cserbenhagytak.

Emellett az is elég para, hogy ezek a romantikus elbeszélések olyan meggyőződéseket sugallnak, hogy irreális elvárásokat támasztunk a másikkal szemben.

Ennek egy formája például az, hogy azt várjuk: a bennünk lévő hiányt – ami a gyerekkori szeretetlenségből fakad(hat) – a másik majd betölti / pótolja.

De a másik nem azért jön az életünkbe, hogy megmentsen minket a sárkánytól, hanem azért, hogy együtt növekedjünk.

És kimaradnak ezekből a történetekből azok a részek, amelyek arról szólnak, hogy egy párkapcsolat folyamatos munka, ahol van közös fejlődés, és fontos az, hogy legyen a felek között kommunikáció és érettség.

Ezek a gyerekkori mesékből átemelt, túlromantizált képek és befejezések egy torz tükröt mutatnak, mert valljuk be őszintén: a valóságban nem minden cukormázas, felhőkön ugráló csillámpónis.

Amikor megjelenik egy kapcsolatban egy probléma – és lehet ez akár egy hétköznapi eset is, de el is rugaszkodhatunk egy krízisre (munkahely elvesztése, családtag elvesztése, gyerekvállalás, pénzügyi gondok stb.) –, akkor nem igazán úgy történnek a dolgok, mint a mesében.

És emiatt lehetünk rettenetesen csalódottak. Okolhatjuk is magunkat, hogy ez egy újabb kudarcélmény, és a social media sem járul hozzá ezekhez, ha folyamatosan az jön velünk szembe, hogy másnak milyen szép a (kirakat)élete.

Ma már máshonnan nézek ezekre a történetekre. Nem haraggal, nem szégyennel, hanem értéssel. Látom, hogy honnan jött ez a szerelemkép, és azt is, hogy miért nem működött. Nem azért, mert elrontottam, hanem mert egy torz tükörből próbáltam eligazodni.

Most már nem mesét keresek, nem sorsszerűséget, nem automatikus boldogságot. Hanem biztonságot, jelenlétet és valóságot, amit nem kell mesékkel pótolni.

És ez talán kevésbé látványos, mint egy Disney-finálé –
de végre az enyém.