Ez egy elég meredek terep, de imádok belenyúlni a darázsfészkekbe.

Szóval, az ismerkedés mindenképpen egy kölcsönös, bizalmi kapcsolat, ami tele van bizonytalansággal.
Húha, micsoda megfoghatatlan paradoxon.
Semmi pánik, elmondok mindent.

Nagyon fontosnak tartom azt kiemelni, hogy én elhiszem és higgyétek el, hogy én sajnálom a legjobban azt, hogy egy felgyorsult társadalomban élünk és szinte levegőt venni sincs időnk.
De, álljunk meg azért egy szóra.

Ugye, ha annál a képnél vagyunk, hogy a Disney mesék és a feldolgozásaik olyan hiedelemrendszert ültettek el sokak képzeletében, hogy jön a herceg, aki megment és ha már megmentett minket, akkor vegyen is el!
Akkor ugyancsak létezik egy olyan projekció a fejünkben, hogyha már valakivel ismerkedem, biztos, hogy ő lesz a gyermekeim apja (anyja).
Hű társam lesz jóban-rosszban, de inkább a jóban.

No, ha már egy perc után össze akarom kötni velem az életemet, akkor felmerül az az egy, de annál lényegesebb kérdés:
kivel akarom összekötni az életemet?

Ismerem én azt az embert annyira, hogy összekössem vele az életemet?
Vagy a fejemben lévő rózsaszín ködtől a kivetítésemmel akarom összekötni az életemet?

NA, ugye! 🙂

Ha már felgyorsult a társadalom, akkor ne feledkezzünk el a mai randi kultúráról sem.
Mert sokszor látom azt, hogy főleg a férfiak ajtó tokostól rontanának be a házba.

(Viszont, azért minket az állatoktól sok minden megkülönböztet, szerintem a szükségletek késleltetése az egyik ilyen.)

És ebből rengeteg sérülés, csalódás, alacsony önértékelés származhat.

A nők részéről pedig ott van a megfelelés és a társadalmi nyomás.
Az otthonról hozott dinamika, a határhúzás hiánya és már annyira sok kudarc érte őket, és már annyira, de annyira szeretnének kapcsolódni, hogyha jön valaki, aki szebbeket mond, mint amihez szokott, hajlamos bedőlni akkor is, amikor nem kanyarodnának.

A társadalmi nyomás mellett a bizonytalanság miatt és az utolsó kis reménycsóvába kapaszkodva sürgetni ezt az egészet.
Mert bizonyítani kell, hogy végre van valaki, aki(nek) több (vagyok) egy futókalandnál…

Mert full ciki az, ha állandóan azt kapod, hogy most mi van köztetek?

Aztán erre mit tudsz válaszolni?
A “Semmi.”, “Megvolt”, “Járunk” sablanos válaszon kívül.

Azt nem lehet mondani, hogy ismerkedünk, mert az olyan megfoghatatlan, olyan definiálatlan, olyan semmilyen.

És én annyira sajnálom, hogy ezt olyan ritkán hallom.
Mintha valamiféle fura szégyen húzódna meg emögött vagy valami sejtelmesség.

Egész ingoványos talaj ez az ismerkedés, mivel nincs felette kontroll, ezért sokszor beleeshetünk abba a hibába, hogy kategorizálni akarjuk a kapcsolatot.
Címkézni, hogy mondjuk már ki, hogy mi van köztünk!

Mivel emberek vagyunk, azért nem minden fekete-fehér, ezért valahogy el kell viselni a bizonytalansággal járó feszültséget.

Lehet, hogy azért mert annyira gyorsan történik már az egész, annyira gyorsan van kimondva, hogy járunk vagy annyira gyorsan elillan, hogy már kezd kikopni a szótárunkból?
– mégis sokszor úgy hivatkozunk rá, hogy ez egy olyan csodálatos időszak.

Akkor sem ismerkedésnek van nevezve, hanem úgy, hogy
“tudod, az elején”....

Na, de mi történik az elején?
Amire úgy hivatkozunk, hogy ez egy csodálatos időszak?

Nem, nem röpdösnek semmilyen pillangók sem kés formájában és sem az amigdala vezérlésével, mert azt nemes egyszerűen sémakémiának hívjuk.
És azért nem jó, mert az idegrendszered olyannyira megterhelődik, hogy előbb-utóbb a Fegyelmező részleg: Menekülés c. száma fog bekövetkezni.

(A legjobb esetben, de valakik éveket leélnek egy kedvezőtlen dinamikában.)

Az elején valahogy összekeveredtek:
valaki odamegy valakihez,
valaki bemutat neki, mint személyt és nem a középső ujját
(de azt is csinálhatja, mert szerintem vicces – én is szoktam olyat),
jobbra húzza,
küld neki véletlenül részegen egy like jelet.

Bármi lehetséges, annyi a lényeg, hogy valami interakció születik közöttetek.

Aztán, ha van vonzalom és KÖLCSÖNÖS érdeklődés, akkor minden megy magától!

De mi az a minden?
És én tőlem hogy megy?

Elsősorban, mint ahogy azt nagyon sok helyen lehet “hallani” van köztetek kommunikáció:
igen, beszélgettek, mert a beszélgetés során nagyon sok minden kiderül a másikról.

Ezt kérdésekkel lehet segíteni.
Itt fontos arra figyelni, hogy KÖLCSÖNÖSSÉG legyen.

Tehát, visszakérdez?
Csak magáról beszél?
Érdeklődik-e rólad?

(Nem irántad, mert az is nagyon hamar kiderül, hogy mit akar:
csak beléd helyezni a térfelét vagy végighallgatja azt, hogy mit vásárolsz éppen a Lidl-ben.)

Kíváncsi rád?
És te kíváncsi vagy rá?

Mert van egy nagyon nagy bölcseletem, az egyik legjobb fiú barátom mondta még nekem:
ami most idegesít benne, 25 év múlva meg fogod ölni érte.
(Kisarkítva nyilván.)

És az is rettentően fontos, hogy kétoldalú legyen az egész.
Az, hogy egymást keressétek és mindketten arra törekedjetek, hogy megismerjétek a másikat és MINŐSÉGI időt töltsetek együtt.

A kölcsönösségben benne van az, hogy nemcsak elvárom, hogy a másik a lábaim előtt heverjen, hanem én is keresem, érdeklődöm iránta, persze csak, ha valóban érdekel.

Tudom, hogy nehéz, de mégis csak fontos lenne, hogy önmagadat add.
Mert az neked is jó és nem mellesleg pedig előbb-utóbb úgyis kiderül és abból lesznek a megváltoztatási szándékok.

Viszont, jó hír, ha nem élsz a mesebeli számokkal, amit a Disney és a Magyar népmesék okoztak, akkor nem kell 3 randi / 3 hét után ezt és azt csinálni (felnőtt tartalom).

Hanem van időd és tered egy egészséges felnőtt kapcsolódásban arra, hogy kibontakozhassatok.
Az idő ebben az esetben szerintem nagy ajándék, mert el tudod dönteni, hogy szeretnéd-e vagy sem.
És minél jobban ismered a másikat, annál jobban tudsz bízni benne.

Szerintem ez az ismerkedés.

Fontosnak tartom, hogy ez ki legyen mondva / jelen esetben le legyen írva, mert nagyon sokszor találkozom olyan esetekkel, amikor valaki 3 mondat “ismerkedés” után ágyba bújik valakivel, aztán utána évekig jár a terápiába.

Igaz, hogy egy életünk van, de nem hajt a tatár, nem a gyorsaság a fontos.
Az a fontos, hogy egy biztonságos térben megéld azt a csodálatos időszakot.

Mert, ha kölcsönös, akkor bizony **** jó!