Írtam / beszéltem már előzőleg arról, hogy mi történik akkor, amikor kint a világban már tök okés a működésünk (felnőtt mód), de amint meglátjuk a családi házunkat, és lenyomjuk a kisajtón a kilincset, mintha összezsugorodnánk.

Ez karácsonykor miért is történne másképp? Ilyenkor azért elég sok a külső tényező, ami befolyással lehet a belső világunkra. A karácsony előtti teendők, a karácsonyi megfelelés, az irreális vélt vagy valós elvárások kicsúcsosodhatnak. Tehát, egy készenléti állapotba kerülhetünk, ha akarjuk, ha nem.

Érdemes ilyenkor megfigyelni, hogy milyen szerepeket kaptunk gyerekkorban karácsonykor: esetleg a jó gyerek, aki mindig csendben van, mosolyog, megcsinál mindent, amit mondanak neki, nehogy baj legyen? És megvizsgálni, hogy ezek a régi gyerekkori szerepek mikor és milyen formában bukkannak fel újra. Emellett, hogy ez megszokás, külső kényszer hatására aktiválódik vagy esetleg a másik kényelmét szolgálom ezzel?

Tudom, hogy baromi nehéz ezt megfogni és ránézni, mert nagyon fájdalmas. Mert benne lehet az az érzés is, hogyha nem ezt csinálom, akkor szétesik a karácsony.

De ki volt az, aki rám rakta ezt a szerepet? Lehet, hogy nem is volt kimondva, csak érzés szintjén erre rátanultam.

Ez óriási teher (parentifikáció), hogyha egy gyerek azt érzi, hogy neki kell összetartani a karácsonyt. (Most témánál maradva a karácsonyt, de itt beszélhetünk arról is, hogy a családot, a szülők jóllétét, vagy csak az egyik szülőt megtartani érzelmileg / fizikailag.)

Nagyon fontos, hogyha már észrevettük (ebben segít az, hogyha megfigyeled magadat belül, hogy hol feszül a tested, van-e fura érzés esetleg a hasadban), hogy mi az a tényező (mi az a mondat, amitől elszakad a cérna), amikor visszacsúszunk abba a gyerekszerepbe, amit már szinte sikerült az élet különböző területein háttérbe szorítani.

(Aki traumatizált, az idővel megtanulhatja azt, hogyha benyomódnak azok a bizonyos gombok, akkor nem feltétlenül működteti azt már 120%-on, hanem mondjuk "csak” 20%-on.)

Tulajdonképpen, szeretném kihangsúlyozni, hogyha a külvilágban jól tudsz működni (felnőtt verzió – határhúzás) és ha hazamész és előkerülnek a régi minták, az nem kudarc és nem is regresszió, csak ott nem volt még annyi lehetőséged az új minta kiépítésére / gyakorlására.

Nézzük meg, hogy mi történne VALÓJÁBAN akkor, hogyha kilépnél abból a szerepből, ami már nem a tiéd?

Értem, tudom, átérzem, hogy ez nem varázsütés szerűen következik be és nem attól fog máshogy működni a dinamika, hogyha elolvasod ezt a blogot. (Bocsi!)

Nagyon ijesztő lehet, de valahogy el kellene engedni azt, hogy az a belső gyermek, aki fél attól, hogy nem elég jó, és a saját szerethetőségét teszi attól függővé, hogy alárendelődik a karácsonyi miliőben mások elvárásainak (ezek lehetnek olyan elvárások is, amit mi hiszünk, hogy mások ezt várják el tőlünk), hogy ő még attól biztonságban van, hogyha kifejezi a saját szükségleteit.

Sőt, úgy van a legnagyobb biztonságban, ha azt tesszük, ami számára a legideálisabb.

Előjöhet még egy olyan félelem is, hogyha én kifejezem a saját igényeimet, akkor majd biztos, hogy XY tiltakozni fog és majd még jobban fog bántani. Nos, sokszor írtam már arról, hogy mindenki csak a saját maga jóllétéért felelős és csak arra van befolyása, de teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a valóságban nem így működik, nem ennyire egyszerű.

Viszont, megkérdezheted magadtól, hogy miért pont ő tiltakozna ez ellen a legjobban? Milyen haszna származik neki abból, hogy gyerekszerepben tart engem? Persze, hogy lehetnek még bántóbb és még dühösebb megjegyzések feléd, de képzeljük csak el: több tíz éve tart egy dinamika, ami a másik félnek kényelmes. Full egyértelmű, hogy kiakad azon, hogy valaki kirángatja a komfortzónájából.

Én szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy nézze meg és engedje is meg magának azt a szerepet, amit akkor élne meg, ha teljes szabadságot kapna hozzá.