A halottak napja sokak számára egy érzékeny téma, mert az élet velejárója az, hogy vannak olyan felmenőink, szeretteink, hozzátartozóink, barátok, ismerősök, akik már nincsenek közöttünk.

A halál amúgy is a mi kultúránkban tabusított téma, mert a ”halottról jót – vagy semmit” közhely igen-igen beleivódott a köztudatba.

Nos, az én történethez hozzátartozik egy mély apaseb. Amiből egyelőre annyit profitáltam, hogy emiatt (is) indultam el az önismereti utamon. Tudniillik, szerettem volna ”megjavítani” az apámmal való kapcsolatomat, illetve már akkor éreztem, hogy a párkapcsolataimra valahogyan ez kihatással lehet: 2022. február 18-ra kaptam az első időpontomat egy pszichológiai konzultációra.

Az apánk február 14-én elhunyt.

A szüleim 2008-ban elváltak, mondhatni nem volt része az életemnek az apám se előtte, se utána. Viszont, a halálának pont a része voltam, mert voltaképpen végignéz(het)tem.

Ezen kívül megtapasztalhattam, hogy milyen a magyar haláleseti ügyintézés, mennyire érzéketlenné teszi a benne dolgozókat (itt arra gondolok, amikor a lábcédulát literálisan hozzám vágták).

Ezt követően a gyászfeldolgozás nem kezdődött meg, mert az elfojtásaim és a feladatba menekülés bekapcsolt. Tudjátok – sokszor írtam már erről, hogy sematikusan rátanulunk dolgokra – ha egyszer már működött, akkor most is fog – gondolta az idegrendszerem.

Rengeteget dolgoztam, egyebek mellett – mivel az apánk konkrétan eladta 2012-ben a családi házunkat a barátnőjének, akivel 3 hetente találkozott és egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy azt a házat a nagyapánk építette – jártam ügyvédhez. Az összes szabadidőmet befoglalta a némettanítás, angoltanítás, az ”örökség” utáni hajsza.

Nem igazán tudtam előtte a halál témáját hova tenni. Voltaképpen nem is találkoztam a halállal ezelőtt, azt leszámítva, hogy 2010-ben meghalt az egyik tanítványom egy szörnyű autóbalesetben.

Gyerekkoromban vesztettem el a nagyszüleimet, egy emlékképem van erről: anyukám megtudta a hírt, és kiment cigizni, én mentem utána és láttam, hogy sír, de próbálta leplezni. Kérdezgettem tőle, hogy mi a baj, de nem válaszolt.

Szóval, visszatérve a fő szálhoz: én nem járok ki a temetőbe, mert azt gondolom, hogy jogom van ahhoz, hogy a saját gyászomat úgy éljem meg és ott, ahol szeretném.

Mivel az apánk nem volt egy ”píszi” ember és a halála után is még jól beintett nekünk, a családjának. Tabu – nem tabu, de én azt érezném képmutatásnak, hogyha magamra kellene erőszakolni ezeket a SZÁMOMRA ”felesleges” köröket.

Viszont idén januárban elvesztettem a kutyámat, Oszkárt. 18. születésnapomra kaptam, együtt ”nőttünk fel”. Beteg is volt, öreg kutya is volt, nagyon nehéz döntést kellett meghoznom azzal, hogy kihívtam az állatorvost, mert még ”kíntathattam” volna szegényt, de valahogy jobbnak láttam azt, hogy ne szenvedjen tovább CSAK MIATTAM.

Végig mellette voltam, a bátyámmal temettük el és vettem is neki egy szép sírdekorációt és szorgalmasan gyújtottam gyertyát hónapokon keresztül.

Azt gondolom, hogy akik egész életedben bántottak, ezt nem tudják – sajnos – magukkal vinni a sírba. Pedig milyen szép lenne…

Egy kisállat elvesztésével sem ésszerű összehasonlítani, mert a kisállatok nem bántanak, tőlük szeretet kapsz, az emberi kapcsolatokban ellenben akarva-akaratlanul jelen van a (kisebb-nagyobb) sérülés.

Azt szeretném még megosztani veletek, hogy – nem felmentve magamat, de külső nyomás hatására – az apánk hamvainak egy részét áttették egy kis szelencébe, ami hónapokig nálam volt.

Mivel az anyánknak nem volt vele jó kapcsolata, ezért nem hozhattam be a házba és az autóban utaztunk együtt. Nagyon megterhelő volt számomra, hogy kitűzzek egy dátumot és helyszínt, hogy hol és mikor szórjam szét a hamvakat, és az is, hogy együtt utaztunk ide-oda.

Majd megelégeltem és egy számomra kedves helyen megtettem. Oda viszont kimegyek és szoktam vele beszélgetni. Szerintem mindenkinek más a gyászfeldolgozás mikéntje és ideje, én nagyon sok formációt kipróbáltam egyébként és ez bevált.

Tehát, teljesen rendben van az, hogyha valaki nem megy ki a temetőbe egy olyan emberhez, aki sok-sok fájdalmat okozott neki az életében. Ha neki ez nyomasztó, és inkább megfelelés van benne, mintsem hála.

Igen, nehéz elviselni a rokonoknak és MÁSOKNAK a kéretlen megjegyzéseit. De, én mindig azt mondom, hogy senki nem lát bele a másik életébe úgy igazán. Könnyű puffogtatni a passzív-agresszív megnyilvánulásokat, ítéleteket.

Szerintem az lenne az ideális, hogyha mindenki az embert nézné és nem a ”de kell” „de ez a szokás” ”de mit szólnak a faluban” és hasonló maszlagokat.

Arra szeretnék mindenkit biztatni, hogy ne mások miatt menjen vagy ne menjen ki a temetőbe. Legyen mindenkinek ez a saját döntése és emiatt ne tartozzon senkinek magyarázattal.

A szeretetlenséget nem kötelesség megsiratni.
A tisztelet nem jár automatikusan attól, hogy valaki meghalt.