Évek múlva tudtam összerakni a képet a gerincműtétemmel kapcsolatban.

Az első lépés mindenképpen az kellett, hogy legyen, hogy kilépjek a kényelmes
áldozatszerepből: felelősséget vállaltam a saját részemről.
De, elgondolkodtam azon, hogy miért hagytam? Mi volt az én szerepem ebben?

Kényelmes volt magamat beleragasztani egy rossz párkapcsolatba és az örök áldozat
szerepébe tetszelegni.

Mivel nem voltak határok vagy átjárhatók voltak, ezért be lehetett rajtuk jönni.
Imádtam a barátaimnak panaszkodni arról,
hogy a csúnya, rossz fiú engem bánt és én védtelen vagyok, de sokszor én vívtam ki a drámát,
hogy felvegyem a jól megérdemelt drámakirálynő koronáját.

Gyerekkoromból a hátizsákomban hoztam magammal pár hiedelmet, hogy nem vagyok
szerethető, nem vagyok elég jó, harcolnom kell a figyelemért.
Évekkel később azért kezdett összeállni a kirakós: megfogalmazódott bennem az, ha akkor
sem volt helytálló, akkor most miért lenne az?
Egy apaseb miatt állandóan a saját megmentésemre vártam, de mindent elkövettem azért,
hogy a torony közelébe se tudjon belépni senki. Mert ez a torony nagyon mélyen el volt rejtve
és az út odáig egy aknamezőn át vezetett.
A hatalmas kontrolligényemet is sikerült csitítani, azzal, ha kiválasztottam az árnyékomat,
így bebizonyíthattam az apámnak, hogy én jobb vagyok nála.

Ez a történés tett még egy követ a hátizsákomba: megrengett a bizalmam és a hitem mind
magamban, mind a párkapcsolatokban. Most már tudom, ha eszerint élek, akkor elveszem
magamtól a lehetőséget a jótól. Magamat nyírom csak az önmarcangolással.

Éveket (!)
töltöttem azzal, hogy kijavítsam magamban azokat a hibákat, hogy nem vagyok elég jó, nem
vagyok szerethető. Majd, amikor belefáradtam, rájöttem, hogy ezek a kisördög hangjai.
Nem igazak rám.
Ugyanolyan projekció, amit akkor kergettem, amikor ott maradtam a microcheating után.
Azt is állandóan erővel akartam megjavítani, bele akartam mindenáron
szorítani egy olyan keretbe, aminek nemcsak más volt a mérete, de még az alakja is.

A fájdalom akkor megállított, bezárt a szobába, akkor nem tudtam még, de most már igen: a
gyerekkori hiányból nem lehet élni, nem lehet kapcsolódni. Amit akkor nem kaptam meg,
nem adhatja meg senki, inkább azon legyek, hogy én ezt hogy tudnám magamnak MOST
felnőttként megadni azt a szeretet és azt a figyelmet, amire szükségem van.

Hálás vagyok.

Már tudom, hogy a fájdalom jó tanítóm volt.
A testem így jelzett, hogy belefáradt a szélmalomharcba.
Segített, hogy megtegyem magam felé az első lépést.
Egy új lehetőséget kaptam: jogom van a saját válaszaimhoz, jogom van a saját értékeim
mentén élni.
Egy nagyon kedves tanítóm szavaival zárnám: ha kiveszed belőle a tanítást, többé nem bánt,
többet nem okozhat fájdalmat.

Neked mit rejt a hátizsákod?