A pandémia idején történt: egy ártalmatlannak tűnő microcheating repesztette meg a talajt a lábam alatt. (Erről az előző blogomban olvashatsz.)      
Aztán egy nap mentővel vittek el. Kisszékben cipeltek le a lépcsőházban, mint valami rokkant királynőt — és ez a kép még tetszett is magamról… amíg ki nem derült, hogy ez a „trón” valójában egy bogárpáncél.  

 A kórházban szemmel (!) a „Semmi baja” diagnózist kaptam.

Kényszertartásom volt, ami miatt a mai napig fáj a bal forgóm, de mindenesetre kivonszoltam magam az épületből, mint Gregor Samsa a szánalmas kis ízeltlábaival.          

           
Aztán a helyi kórház főorvosa, amikor már nem hatott semmi, odavetette:           
„Keressen magának idegsebészt.”    
Ez eléggé szíven ütött 25 évesen a járvány közepén. Nagyon tehetetlennek és elveszettnek éreztem magam. Azért itt is megjelentek erősen a már ismerős kis barátaim: elhagyatottság érzése és az, hogy még ezt is MEGINT nekem kell megoldani.     
Azért a végén csak sikerült egy fővárosi kórházba találni egy idegsebészt, aki elvállalta a beavatkozást.           
Mindösszesen 2 hetet vártam arra, hogy elérkezzen a várva várt időpont. 
Két hét, amiben a fájdalom lett a lakótársam. Nem csak ott ült mellettem — ő vezette a napirendet, ő döntötte el, hogyan létezzem.  
Majd elkezdtem alkalmazni az akkori eszköztáramat: a jól bevált megküzdéseket: feladatokkal – munkával próbáltam elterelni a fájdalomról a figyelmemet.    
”Szerencsére” bizonyítványokat KELLETT írnom a TÁPPÉNZ alatt. (Jogos a gondolat, hogy más nem tudta volna? Erre az a válaszom, amit annyit hallottam akkoriban a munkahelyemen: te még fiatal vagy, még bírod! [lol])   
Ez a túlélési üzemmódom annyit ért, mint halottak a csók: sőt, a fájdalom mindig ott volt. Állandóan. A nyálkás massza úgy simult rám, mintha belülről feszítette volna a bogárpáncélt, amit már hetek óta magamon hordoztam. Ezzel annyit sikerült elérnem, hogy az önfeláldozásomból szépen átcsúsztam az önfeladásig. Nem értettem, hogyha feladatokat végzek, miért lesz rosszabb? Máskor ez mindig (a felszínen) segített!       

Szépen fokozatosan kezdtem elveszíteni a fizikai erőmet, csak a fájdalommal tudtam kapcsolódni, amihez nem is sikerült igazán. Egyáltalán nem tudtam mit kezdeni a fájdalommal. Mivel borzasztóan alacsony a fájdalomküszöböm – annak ellenére, hogy van jó pár piercingem és tetoválásom – ezért próbáltam távoltartani magamat a folyamatosan jelenlévő, mozgásra fokozódó fájdalomérzettől.           
Nem volt arra mintám, hogy legyek együtt a nehézségekkel, hogyan nyugtassam meg magamat.

Párhuzamosan ezzel vesztettem el az érdeklődésemet a külvilág ingereivel kapcsolatban. Csak feküdtem egyedül az ágyon és nem volt kedvem / energiám a social média felületeit pörgetni, nem volt kedvem sorozatot nézni, nem ettem és ittam, mert nem volt ahhoz kedvem, hogy megszámoljam, hány lépésre van a mosdó.            Négy méter… Tizenkét lassú, darabos lépés. Minden mozdulatnál recsegett bennem valami, mintha a csontjaim is tiltakoztak volna a haladás ellen.         
A külvilág összement egy ágy méretére – és csak feküdtem rajta egyedül.  Ahol folyamatos vendégeim érkeztek: az öngerjesztő gondolatok: Mi lesz, ha lebénulok? Ha kerekesszékbe kerülök, akkor nem tudok még ide a lakásba se feljönni. 178 cm magas vagyok és megjelent, hogy akkora leszek ülve, mint az alsós tanítványaim.     

        
És ott értettem meg igazán Samsa-t: nem az a rémisztő, hogy bogár lettél. Hanem hogy egy idő után már elhiszed, hogy mindig is az voltál.               
Nem a testem bénult le először — hanem a hitem, hogy még mozdulhatok a saját életemben.    

Gregor története tragikus véget ér. Az enyém akkor kezdődött: a bogárlétből való visszaút nem csupán testi gyógyulás kérdése. A legnagyobb átalakulás belül történik.