Valahogy érzed, amikor bekerül egy ”nemkívánatos” személy a párkapcsolatodba.
Először csak (még) kevesebb figyelmet kapsz. Én persze magamban kerestem a hibát – mintha a lakásban valami rosszul lenne elpakolva, amitől nyugtalan vagy: meg kell igazítanom!

Mi lett a megoldásom? Több edzés. Több háziasszonykodás. Tökéletesen behajtogatott törölközők, és még több buli – jaj, természetesen neki, nem nekem. Mit kaptam cserébe? Még több távolságot.

Aztán – ha szép dolog, ha nem – tehetetlenségemben és kétségbeesésemben és önmagam megkérdőjelezésének közepette nem volt jobb ötletem: belenéztem a telefonjába. És milyen jól tettem! Nem kellett Ötvös Csöpinek lennem: ott volt az üzenetváltás, amitől összeomlott bennem az összes felhőkarcoló-projekcióm. Akkor találkoztam először a microcheating jelenségével – amit évekkel később tudtam meg, hogy ennek ez a neve és hogy ez egy létező dolog: szexuális tartalmú képek és videók, „csak a virtuális térben”.

Próbáltam magam nyugtatni: Nem találkoztak. Ez nem megcsalás. Csak én fújom fel. De belül tudtam, hogy ez az egész nem egyezik az én belső világommal. És mint mindig, most is a családi minta szólt belőlem: egyszer belefér.

Aztán megszólalt a testem is. Először csak finoman jelzett: becsípődött derekam az edzésen. Majd ciklikusan visszatérő bénító fájdalmak következtek. Egyik nap még tanítás után pakolgatsz és készülsz a következő napra, majd hirtelen a nagysáladon fekszel az osztályteremben és a kolléganőd visz haza.

Majd egy kicsit komolyabb jelzés: 10°-ig emelhető láb, amit két hét kórházi bennfekvés követett.

A túlélő üzemmódom ilyenkor mindig ugyanaz volt: munka, teljesítmény, kontroll. Óravázlatok az osztályomnak, beadandók az egyetemre. Mintha ettől jobban éreztem volna magam – pedig csak önfeladás volt elkerülésbe csomagolva.

Jött a COVID. Online oktatás reggeltől estig, nyomtam az ülőidegem, miközben a rózsám videójátékokkal játszott. Miközben vacsora közben panaszkodott a mókuskeréklétre: amit azzal summázott: nekem ez így jó, akkor a maradék hitem leszakadt bennem 10 emeletet.

És egy este – rossz ötletként – nekiálltam Youtube-ról Mckenzie-tornát (Figyelem! GYÓGYTORNÁSZ JELENLÉTÉBEN AJÁNLOTT VÉGEZNI ELŐSZÖR) csinálni. Talán, hogy végre rám figyeljen.
Hosszú idő után lett egy sikerélményem: kiszakítottam a sérvem. Ezt legalább sikerült elérni a sok megfelelésben, teljesítményben és bizonyításban.

Mentő, kisszék, „rokkant királynő” a lépcsőházban. A mentősök ketten emeltek, a széklábak csikorgása visszhangzott a lépcsőházban. Az alattam lévő szék billegve nyögött, mintha tudta volna, hogy a korona alatt már rég Gregor Samsa bogárpáncélját hordom.

Aztán kórházi ágyak. Hosszas felépülés.

Évek múlva rájöttem: a microcheating nem csak a lelkembe mart bele, hanem centiről centire belém költözött. A testem pedig nem felejt. A lelkem sem. Csak mindkettő más nyelven meséli a történetet.

Te meddig tudnál együtt élni valamivel, ami belülről feszít?